Csinos nőt gyilkolnak meg egy nagyvárosban - ha az eset a játékidő elején történik, biztosan kitalálhatjuk, hogy mi következik; várjuk is a helyszínre Beckettet és Castle-t vagy valamelyik másik nyomozós sorozat hasonszőrű szereplőjét, hogy a negyvenakárhanyadik perc végére már az "én megmondtam" érzéstől diadalittasan, ritkábban csodálkozva lássuk a bűnöst jogai ismertetése közben kurtavasban elvezetni...
A Deception viszont nem kívánja a maga szokványos esetét a szokványos határidő alatt megoldani - elhúzza egy évadig; ha hihetünk a híreszteléseknek, csak a fináléban kerít majd sort a gyilkos leleplezésére. Nyomozó hősnőnk, az áldozat egykori barátnője addig is beépül az áldozat (és a feltételezhető gyilkos) ellenszenvesen gazdag családjába, amolyan dögös-ártatlanul keresni a nyomokat, így azon sincs mit csodálkoznunk, hogy már a mű legelején egy szerelmi háromszög közepén találjuk magunkat, ami egy-egy részben a krimiszál fölé is nő. Így a sorozat hamar kijelöli a maga útját, s a sötét múltat csupán ürügyként használva a szappanoperák mélységeibe rántja történetét - ugyanakkor mégis megmarad valamiféle jó ízlés határai közt. Teszi mindezt a formai újítások mélységes megvetésével: flash backekben elevenedik meg a kavarások sora, így előreláthatólag - a 11 részen át húzódó hajcihő során - mindenki bemocskolódik majd. Mindeközben a tartalom is követi a formát: épp a gyógyszeriparra ráhúzott vizes lepedőnél tartunk, ám az első pár részben mégis van annyira szórakoztató a "bűnös" feliratú labda ide-oda dobálása, hogy fenntartsa az érdeklődést.
