A végzet napja

  • Szabó Ádám
  • 2013.02.10 14:01

Film

Az apokalipszis hajnalán kietlen tájakon bandukolni csak valamilyen távoli, talán sosem volt célért, a romlás-remény mezsgyéit érintve illik - ezt mindenki tudja.

Hőseink viszont átlépik a statisztikai hibahatárt; nincs céljuk, se színük, se szaguk, se jellemük. A felsminkelt kosz alatt viszont cudar igyekezet rejlik: tessék sajnálni őket, ez itt a vég, de ők még kitartanak, talán utolsókként. Ha jövőjük nincs is, múltjuk azért akad, ahogy a Földnek is - legalábbis az a néhány napfényes kép a sötét szűrők filmjében ezt lenne hivatott jelezni. Na meg azt, hogy ezúttal sem ússzuk meg az ideges kézikamerázást mint a feszültségteremtés legolcsóbb, ám ez esetben egyetlen eszközét. Hisz' hogyan is izgulnánk valakiért, bárkiért, akiről azt se tudjuk, honnan szalajtották, ember-e - egy kínos jelenetig még ez is megkérdőjeleződik -, és jelenlétét csupán a félhomályban elmorzsolt "fuck" szavacskák jelzik? Nem emelkedik az adrenalin az ellenséges hordák felléptekor sem, ugyanolyan koszos rongybabaként szaladgálnak, mint akikért izgulni rendeltettünk. Bár róluk legalább annyit sejthetni, hogy gonoszságuk a galléros pulóverekkel, prémes sapkákkal és extrém hajviselettel lehet összefüggésben. Állítólag embereket esznek és kínoznak, de a film csak szavakban kacérkodik a horrorral, ahhoz nem elég tökös, és nem is elég nagy neki a büdzséje - s ez már csak azért is ciki, mert közel felét egy ostromjelenet teszi ki. Így kénytelenek vagyunk az egyetlen látványos pillanat és az egyetlen értelmes összetett mondat élménye nélkül elaludni.

Forgalmazza az ADS Service

Neked ajánljuk