A végzet napja

  • Szabó Ádám
  • 2013. február 10.

Film

Az apokalipszis hajnalán kietlen tájakon bandukolni csak valamilyen távoli, talán sosem volt célért, a romlás-remény mezsgyéit érintve illik - ezt mindenki tudja.

Hőseink viszont átlépik a statisztikai hibahatárt; nincs céljuk, se színük, se szaguk, se jellemük. A felsminkelt kosz alatt viszont cudar igyekezet rejlik: tessék sajnálni őket, ez itt a vég, de ők még kitartanak, talán utolsókként. Ha jövőjük nincs is, múltjuk azért akad, ahogy a Földnek is - legalábbis az a néhány napfényes kép a sötét szűrők filmjében ezt lenne hivatott jelezni. Na meg azt, hogy ezúttal sem ússzuk meg az ideges kézikamerázást mint a feszültségteremtés legolcsóbb, ám ez esetben egyetlen eszközét. Hisz' hogyan is izgulnánk valakiért, bárkiért, akiről azt se tudjuk, honnan szalajtották, ember-e - egy kínos jelenetig még ez is megkérdőjeleződik -, és jelenlétét csupán a félhomályban elmorzsolt "fuck" szavacskák jelzik? Nem emelkedik az adrenalin az ellenséges hordák felléptekor sem, ugyanolyan koszos rongybabaként szaladgálnak, mint akikért izgulni rendeltettünk. Bár róluk legalább annyit sejthetni, hogy gonoszságuk a galléros pulóverekkel, prémes sapkákkal és extrém hajviselettel lehet összefüggésben. Állítólag embereket esznek és kínoznak, de a film csak szavakban kacérkodik a horrorral, ahhoz nem elég tökös, és nem is elég nagy neki a büdzséje - s ez már csak azért is ciki, mert közel felét egy ostromjelenet teszi ki. Így kénytelenek vagyunk az egyetlen látványos pillanat és az egyetlen értelmes összetett mondat élménye nélkül elaludni.

Forgalmazza az ADS Service

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.