- minek -

Tom Jenkinson (alias Squarepusher) egyike a leginkább konzekvensen és tudatosan dolgozó zenekészítőknek: makacsul ragaszkodik a magára rótt munkamenethez, és rendre teljesíti is a penzumot, habár - legalábbis a külső, laikus szemlélő számára - néha ingadozó színvonalon. Mindez adódik a program nagystílű voltából, a megvalósítás előtti akadályokból, s paradox módon a polihisztor zenekészítő kétségtelen képességeiből is. - minek -

Krzysztof Kieslowski, megannyi érdekfeszítő játékfilmes tézisdráma készítője dokumentaristaként sem tagadta meg önmagát. Erre bizonyság, hogy számos művét, például az 1971-es Munkások '71 televíziós dokudrámát (ebben gyári munkások tárgyalják meg az előző év végi sztrájkok és véresen levert megmozdulások tanulságait) a cenzorok csak megcsonkítva engedték a nézők elé. Kieslowski ezért is fordult a játékfilm felé, ám a doksikról sem feledkezett meg - legalábbis erre utal az 1977-ben (a 76-os relatíve kisebb méretű és a 80-81-es, majdnem mindent elsöprő társadalmi megmozdulások között félúton) forgatott Az éjszakai portás szemével című alig negyedórás darab. - minek -

Ian Curtis, a Joy Division egykori énekese idén júliusban lett volna 52 éves - kevesen tudnák őt elképzelni középkorúnak. Nem is volt esélye: - minek -

Leila, avagy eredeti nevén Leila Arab családja még 1979-ben, a sokak számára balvégzetű Khomeini-féle forradalom után hagyta el Iránt. Az ifjú perzsa hölgy idővel jó elfoglaltságot talált magának: már 1994-ben felfedezte magának a sikerei csúcsára érő Björk, s Leila legott ki is bérelhette magának a billentyűk mögötti zsámolyt (számos zenés DVD-n figyelhető meg ügyködése, például az 1994-ben rögzített Björk Unpluggedon is). - minek -

John Matthias, a brit tudós és zenekészítő története ékes példája annak, hogy az igazi reneszánsz emberek, a polihisztorok még nem vesztek ki a világból. "Természetesen" csodagyerekként kezdte pályafutását: kivételes hegedűtudását elsőként egy gyermekzenekarban kamatoztatta, így azután volt ideje megszokni a publikum moraját. - minek -

Tobias Lützenkirchen, a német és a nemzetközi electro/house szcéna egyik állócsillaga azok közé tartozik, akik türelmesen kivárták a sorukat, s mindig bíztak abban, hogy a világ egyszer csak beleszalad ama bizonyos késbe. Vagy tíz éve gyártja szerzeményeit kábé két-három tucat álnév alatt (a kínálat a hard trance-től az electro/ tech-house-ig terjed) - nullás évtizedünk közepén azután a közönség és a lemezlovas kollégák váratlanul zabálni kezdték maxijait és karakteres remixeit.

Az érdekes nevű művész Londonból származik, ám zenei karrierje (más, jeles elődökhöz hasonlóan) Liverpoolból startolt, ahol alapító tagja lett a Super Numeri nevű triónak. A Ninja Tune-nál publikáló legények érdeklődését alapvetően a hetvenes évek pszichedelikus, kísérleti és elektronikus zenéi kötötték le, a folktól a progrockon keresztül a Krautig, melyekből remek, egyedi menüt raktak össze a fúziós zenék rajongóinak nagy örömére. - minek -

A londoni négyes immár nyolc éve nyűvi a rajongók és a laikus érdeklődők hangrendszerét: a csapat albumait rendre üdvözlik a kritikák, élő fellépéseik pedig zajos sikert aratnak - korántsem függetlenül az ilyen alkalmakkor felrobbantott hegedűktől és csellóktól. A nemzetközi brigád (az egyik multiinstrumentalista zenekészítőt Panos Ghikasnak, egy másik érdemdús kollégáját pedig Johannes Von Weizsäckernek hívják) rendkívül jó érzékkel gereblyézi össze mindazt, ami a popzene nagy-nagy raktárudvarán a földre hullott.

Szegény Róisín Murphynek eddig nem volt sok sikere a magyarországi fellépéseivel: első, szólóban (egészen pontosan diszkrét kis zenekarral) adott koncertjét alig lehetett hallani a más célokra azért még használható Műcsarnok szörnyű akusztikája miatt, a tavalyi, Millenárisra meghirdetett fellépése meg egy sajnálatos baleset, a gitáros csuklótörése miatt maradt el (amúgy a mostani koncertből is kiderült: nem mindig veszélytelen Murphy kisasszony zenészének lenni).

Aligha egyszerű dolog hozzányúlni egy olyan életműhöz, mint amilyet Bowie ránk hagyott - régóta tudni véljük, mekkora hatást gyakorolt a poptörténet tán legtöbb eposzi jelzővel illetett ikonja kortársaira és a közeli-távoli utódokra. S itt eshet szó zenéről, szövegről, attitűdről, stílusról, Gesammtkunstwerkről - és akkor nem szóltunk az elöl rövid, hátul hosszú mulletről, amely azóta is vissza-visszatérően megszabja a focista-hajviselet térformáit.

Elektro és techno, trance és grime, soul és dzsessz - sőt az alábbiakban még némi folk is szóba kerül.

Akadnak a poptörténetben bujkáló tehetségek, akik csak arra várnak, hogy a megfelelő pillanatban letarolhassák a világot. Ilyen például hősünk, Andy Butler, aki éveken át ette a tengerentúli house-dj-k korántsem oly keserű kenyerét, közben merő magánszorgalomból tanulmányozta a görög mitológiát, különös tekintettel annak homoerotikus motívumaira. Azután megismerkedett a kiváló angol férfialt vokalistával, Antony Hegartyval, a méltán ünnepelt Antony and The Johnsons énekesével (aki emellett Lou Reeddel, Brian Ferryvel, Rufus Wainwrighttal és a CocoRosie-val is dolgozott együtt), idővel hozzájuk csapódott Nomi, a transzszexuális vokalista, és a határozottan fiús megjelenésű lemezlovas kolléganő, Kim Ann Foxman, akik egyenként is igen figyelemre méltó hangjukat adják a produkcióhoz.