Lemez - Basszuskulcs - Squarepusher: Just A Souvenir

  • - minek -
  • 2008. november 6.

Zene

Tom Jenkinson (alias Squarepusher) egyike a leginkább konzekvensen és tudatosan dolgozó zenekészítőknek: makacsul ragaszkodik a magára rótt munkamenethez, és rendre teljesíti is a penzumot, habár - legalábbis a külső, laikus szemlélő számára - néha ingadozó színvonalon. Mindez adódik a program nagystílű voltából, a megvalósítás előtti akadályokból, s paradox módon a polihisztor zenekészítő kétségtelen képességeiből is. - minek -

Tom Jenkinson (alias Squarepusher) egyike a leginkább konzekvensen és tudatosan dolgozó zenekészítőknek: makacsul ragaszkodik a magára rótt munkamenethez, és rendre teljesíti is a penzumot, habár - legalábbis a külső, laikus szemlélő számára - néha ingadozó színvonalon. Mindez adódik a program nagystílű voltából, a megvalósítás előtti akadályokból, s paradox módon a polihisztor zenekészítő kétségtelen képességeiből is. Tom Jenkinson, a sokoldalúan képzett, multiinstrumentalista muzsikus (mindenekelőtt figyelemre méltó képességű basszer), valamint Squarepusher, a saját készítésű kütyükön alkotó, bonyolult lelkületű elektronikus zenész egy és ugyanazon ember, aki látszólag egyik kezével folyton törli, amit a másikkal felrajzolt. TJ-t a kezdetektől (a kilencvenes évek közepe) a klasszikus, hetvenes évekbeli dzsessz-rock/progrock hangzás megidézése és teljes dekonstrukciója foglalkoztatja, ahol a megidézett világ hol csak diszkréten stilizálódik, hol meg belefullad az általa keltett őrületes drill 'n' bass ritmusorgiába. Tulajdonképpen e folyamat láttán nem is csodálhatjuk, hogy idővel az egyik kéz elfárad: ha már a tavalyelőtti Hello Everything kapcsán leírhattuk, hogy Squarepusher mintegy "klasszicizálódik", akkor még inkább áll ez a legfrissebb, takarékosan szórakoztató Just A Souvenir című anyagra.

Háromnegyed órányi (már e terjedelem is figyelemre méltó), majdhogynem hagyományos, mondjuk konzervatívnak azért nem nevezhető zeneanyagot kapunk kézbe, ahol jól felismerhető, kényelmesen belakott struktúrákba rendeződik mindaz, amit Squarepusher útravalónak csomagolt nekünk. Az már magától értetődik, hogy ezúttal sem maradunk instrukciók nélkül: ezek szerint művészünk álmában egy rockkoncert képe jelent meg, amelynek díszletéül egy gigantikus, ragyogó vállfa szolgálna. Ráadásul mindez egyéb szürreális motívumokkal gazdagodik, mint a megáradt folyó elől kajakon menekülő zenekar vagy a folyvást permutálódó dobfelszerelés képe - s akkor még nem beszéltünk a gitárosról, aki tetszése szerint gyorsítja-lassítja az időt. E motívumok persze nem sok jelentőséggel bírnak a lemez értelmezése szempontjából, viszont Squarepusher ezek ürügyén tárja elénk saját vízióját a kortárs fúziós muzsikáról, mely egyaránt építkezik a klasszikus dzsessz-rockból, dzsessz-funkból, matekrockból s a zenei öncélúság egyéb veretes formáiból. Megejtő, helyenként virtuóznak nevezhető basszusmenetek, analóg szintifutamok, akusztikus gitárakkordok (!), jól megkomponált dobképletek fonódnak össze a kötelező, ám ezúttal nem tolakodó, se nem radikális elektronikus csomagolással. Csendben jegyeznénk meg, hogy a korosabb, ám hallucinációkra hajlamos hallgató Squarepusher előzményei között felfedezni véli a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának (azonos forrásból táplálkozó) magyar reklámzenéit is - az ilyenkor a képzeletben megjelenő kötött pulcsik és már nem létező üdítőitalok sikeresen tetőzik be Squarepusher amúgy is pszichedelikus alapkoncepcióját. Örömhír a rajongók számára, hogy november 22-én a Diesel klubban élőben is megcsodálhatjuk, mint alakít TJ önmaga egy egész zenekart.

Warp/Neon Music, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.