Lemez - Basszuskulcs - Squarepusher: Just A Souvenir

  • - minek -
  • 2008. november 6.

Zene

Tom Jenkinson (alias Squarepusher) egyike a leginkább konzekvensen és tudatosan dolgozó zenekészítőknek: makacsul ragaszkodik a magára rótt munkamenethez, és rendre teljesíti is a penzumot, habár - legalábbis a külső, laikus szemlélő számára - néha ingadozó színvonalon. Mindez adódik a program nagystílű voltából, a megvalósítás előtti akadályokból, s paradox módon a polihisztor zenekészítő kétségtelen képességeiből is. - minek -

Tom Jenkinson (alias Squarepusher) egyike a leginkább konzekvensen és tudatosan dolgozó zenekészítőknek: makacsul ragaszkodik a magára rótt munkamenethez, és rendre teljesíti is a penzumot, habár - legalábbis a külső, laikus szemlélő számára - néha ingadozó színvonalon. Mindez adódik a program nagystílű voltából, a megvalósítás előtti akadályokból, s paradox módon a polihisztor zenekészítő kétségtelen képességeiből is. Tom Jenkinson, a sokoldalúan képzett, multiinstrumentalista muzsikus (mindenekelőtt figyelemre méltó képességű basszer), valamint Squarepusher, a saját készítésű kütyükön alkotó, bonyolult lelkületű elektronikus zenész egy és ugyanazon ember, aki látszólag egyik kezével folyton törli, amit a másikkal felrajzolt. TJ-t a kezdetektől (a kilencvenes évek közepe) a klasszikus, hetvenes évekbeli dzsessz-rock/progrock hangzás megidézése és teljes dekonstrukciója foglalkoztatja, ahol a megidézett világ hol csak diszkréten stilizálódik, hol meg belefullad az általa keltett őrületes drill 'n' bass ritmusorgiába. Tulajdonképpen e folyamat láttán nem is csodálhatjuk, hogy idővel az egyik kéz elfárad: ha már a tavalyelőtti Hello Everything kapcsán leírhattuk, hogy Squarepusher mintegy "klasszicizálódik", akkor még inkább áll ez a legfrissebb, takarékosan szórakoztató Just A Souvenir című anyagra.

Háromnegyed órányi (már e terjedelem is figyelemre méltó), majdhogynem hagyományos, mondjuk konzervatívnak azért nem nevezhető zeneanyagot kapunk kézbe, ahol jól felismerhető, kényelmesen belakott struktúrákba rendeződik mindaz, amit Squarepusher útravalónak csomagolt nekünk. Az már magától értetődik, hogy ezúttal sem maradunk instrukciók nélkül: ezek szerint művészünk álmában egy rockkoncert képe jelent meg, amelynek díszletéül egy gigantikus, ragyogó vállfa szolgálna. Ráadásul mindez egyéb szürreális motívumokkal gazdagodik, mint a megáradt folyó elől kajakon menekülő zenekar vagy a folyvást permutálódó dobfelszerelés képe - s akkor még nem beszéltünk a gitárosról, aki tetszése szerint gyorsítja-lassítja az időt. E motívumok persze nem sok jelentőséggel bírnak a lemez értelmezése szempontjából, viszont Squarepusher ezek ürügyén tárja elénk saját vízióját a kortárs fúziós muzsikáról, mely egyaránt építkezik a klasszikus dzsessz-rockból, dzsessz-funkból, matekrockból s a zenei öncélúság egyéb veretes formáiból. Megejtő, helyenként virtuóznak nevezhető basszusmenetek, analóg szintifutamok, akusztikus gitárakkordok (!), jól megkomponált dobképletek fonódnak össze a kötelező, ám ezúttal nem tolakodó, se nem radikális elektronikus csomagolással. Csendben jegyeznénk meg, hogy a korosabb, ám hallucinációkra hajlamos hallgató Squarepusher előzményei között felfedezni véli a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának (azonos forrásból táplálkozó) magyar reklámzenéit is - az ilyenkor a képzeletben megjelenő kötött pulcsik és már nem létező üdítőitalok sikeresen tetőzik be Squarepusher amúgy is pszichedelikus alapkoncepcióját. Örömhír a rajongók számára, hogy november 22-én a Diesel klubban élőben is megcsodálhatjuk, mint alakít TJ önmaga egy egész zenekart.

Warp/Neon Music, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.