- minek -

A spanyol-katalán énekesnő eddig is merész, műfajhatárokra fittyet hányó, közben eleven, érzéki és friss zenei produkciói nyomán vált világszerte ismertté, de negyedik albumával még tovább lépett.

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Igazi zenei intézmény tért vissza új albummal.

A 27 éves korára magát érett, kiforrott előadóként megmutató Chappell Roan több volt, mint puszta ígéret: az amúgy is a Sziget lineupjának egyik legaktuálisabb, -naprakészebb és legjobban várt előadója bőségesen megfelelt a várakozásoknak.

A sajtóban többnyire dreampopnak nevezett zenei alműfaj csapdája, hogy a simogató dallamok, csilingelő gitárok és puhán suhanó szintiszőnyegek könnyedén válhatnak megszokottá, hogy azt ne mondjuk, álmosítóvá.

A Berlinben élő és alkotó brit csellista az improvizatív és kísérleti zene egyik legjobb hangszeres előadója, egyben remek komponista is.

Poptörténeti jelentőségű pillanat, hogy 44 évvel a megalakulása és 39 évvel az első megjelenése után ismét meghallgathatunk egy Throwing Muses-albumot.

Kevesen hallották Q Lazzarus nevét, de a Goodbye Horses című számát sokan ismerhetik A bárányok hallgatnak című klasszikus thrillerből.

A zeneínyenceknek örömhír, hogy kibővült formációként folytatja a Bujdosó Trió.

Az olasz Fabrizio Mammarella és a német Philip Lauer külön-külön, de együtt is az utóbbi negyedszázad elektronikus tánczenéjének legkreatívabb és legszórakoztatóbb figurái közé tartoznak.

Scott Hansen immár 23 éve készíti Tychóként a zenéit, mindvégig jól felismerhető stílusban, ugyanakkor az életművön belüli evolúció cáfolhatatlan nyomaival.