A School Of Seven Bellst (ez ugye egy hírneves zsebtolvajiskola neve - tessenek elképzelni egy ezúttal gyakorlóterepként szolgáló kabátot, telerakva apró csengettyűkkel) tavaly hozta tető alá Benjamin Curtis, a Secret Machines nevű szintúgy izgalmas zenekar gitárosa, miután 2007 elején faképnél hagyta társait. Hamarosan csatlakozott hozzá az egyszerre szemrevaló és varázslatos hangú ikerpár: Alejandra és Claudia Deheza, a 2005-ig regnáló On! Air! Library! nevű formáció vokalistái. Néhány maximegjelenést (My Cabal, Face To Face On High Places) követően egy felvétel erejéig összeálltak a Prefuse 73 álnéven (is) alkotó Guillermo Scott Herrennel - a kapcsolat amúgy nem új keletű, elvégre a Deheza lányok énekeltek már a Prefuse 73 2005-ös Sorrounded By Silence című lemezén is. Az eredmény, a Class of 73 Bells című gyönyörű, kissé archaizálóan folkos (e tekintetben a Dead Can Dance-t idéző) műdarab nem csupán a hasonnevű maxira és a tavalyi Prefuse 73 lemezre (Preparations) került fel, de Curtis által jócskán áthangszerelve, új címen (Iamundernodisguise), viszont változatlan vokállal ez nyitja a School Of Seven Bells debütáló albumát. Ha elsőre csodálkoznánk is, hogyan került a trió a Matthew Dear-féle Ghostly International kiadóhoz (amely egyébként gyakorta publikál a tiszta, "ortodox" elektronikus tánczenéken túlmutató, izgalmas, fúziós produkciókat és műfaji hibrideket), már az első meghallgatásra elmúlnak kétségeink. Egyrészt az anyag olyan erős, hogy nyilvánvaló: sem a kiadó, sem mi nem nyúltunk mellé, másrészt gyorsan kitűnik, hogy Curtis a pszichedelikus gitárzenét remekül társítja gépi, elektronikus, illetve mintázott ritmusalapokkal - ha kell, olyan szigorú 4/4-es alapot tol a dolgai alá, hogy az eredmény minden további nélkül működik egy hauzer típusú dj-mixben is.
Az SOSB zenéjénél sokan említik meg a nyilvánvaló hatásokat: mindenekelőtt a Cocteau Twinst, s talán még több joggal a My Bloody Valentine-t. De mi mást lehetne szólni a Face To Face On High Places vagy a Wired For Life borult, "cipőnézős", tremolókar-rángásos, majdnem éteri vokállal kibélelt gitárzengetéséhez, mely helyenként még finoman disszonáns is - s akkor még nem beszéltünk a rejtelmes, de leginkább homályos szövegekről. Annyi azonban biztos, hogy az ifjú alkotók jó ízléssel választották ki példaképeiket, másrészt zenéjük korántsem valamiféle üres tisztelgés a jeles elődök előtt - igazi, érett produkció, amely reflektál a popzenei hagyományra, de ebből azután valami egészen mást, egyedit és félreismerhetetlent hoz a világra. A zeneanyag a zajpop-hagyomány feldolgozásán túl éppúgy magába foglal folkhatásokat és orientális zenei elemeket (ez esetben alighanem a két hölgy sajátos érdeklődéséből fakadóan), mint modern elektronikus tánczenei struktúrákat: a Sempiternal/Amaranth című 11 és fél perces (ám egy pillanatig sem unalmas) opus konkrétan space disco ütemeken nyargal tovább a kötelező csúcspontig. A végén a Prince Of Peace kissé archaikusnak tűnő, lassú breakbeat-ütemekkel operál, a záró My Caballal pedig visszajutunk valahová 1990 környékére, a boldogult emlékezetű "shoegazer" aranykorba - persze csak látszólag, az SOSB ugyanis tökéletesen friss és a mában érvényes zenét játszik.
Ghostly International/Neon Music, 2008
