Gelka: Less Is More A Gelka címke alatt alkotó Alex és Sergio (azaz Dömötör Sándor és Kürti Csaba) nem kevesebb, mint hét éve gyárt zenéket - meglehetős nemzetközi siker mellett, amit kevés magyar előadó mondhat el magáról. 2003 és 2008 között öt szerzeményük került fel különböző Café Del Mar-válogatásokra, zenéik pedig felkeltették a Nightmares On Wax, azaz George Evelyn figyelmét is, aki nem is habozott saját címkéjén kiadni a magyar duó debütáló lemezét. Az ifjú zenekészítők finoman összetapasztott, helyenként kifejezetten szexi, hol lassabb, hol középtempós, de mindenképpen ráérős szerzeményekkel töltötték fel a lemezt - egytől egyig jól sikerült hangulatzene, amelynek hallatán hátradől az ember, és kortyol egy jó nagyot a pohárból. A dzsesszes, funkos, helyenként kifejezetten bluesos hangulatokból, jól eltalált hangmintákból, no meg a gondosan megírt dob-basszusalapokból mixelt zenei kollázshoz remekül simul a vokalisták soulos énekhangja vagy éppen toastolása. Mert a Gelka zenéje akkor kezd el igazán élni, ha meghallja az ember Senát (a nyitó So Many Ways, a Find The Place, a Blame vagy az alkalmilag savazásba torkolló Angry Eyes című darabokban egyaránt igen erőteljes a jelenléte) - esetleg a laza NOW-kollektívába tartozó Ricky Ranking szájmenését, vagy Elsa May finom, visszafogott énekhangját (Soon). Az is igaz persze, hogy az efféle, többnyire downtempónak/lounge-nak gúnyolt zenék hajlamosak háttérzeneként, jobb-rosszabb színvonalú liftzeneként szolgálni - ennek egyetlen ellenszere, ha az alkotók annyi ötletpatront rejtenek el szerzeményeikben, amennyit csak bírnak. A Gelka duó dicséretére szóljon, hogy nem fukarkodtak a minőségi hozzávalókkal: bár zenéik formabontónak korántsem nevezhetők, azért a jóleső izgalom se veszett ki belőlük teljesen. (Wan On/Deep Distribution, 2008) ****
Smárton Trió+1: Smárton Trió+1 Minden kétség nélkül állítható, hogy Sütő Márton egyike napjaink legtehetségesebb és leg-kreatívabb gitárosainak, és ráadásul komponistának sem utolsó (amúgy jó pár évet lehúzott korábban az Egy Kiss Erzsi Zenében is). Évek óta muzsikál együtt Kovács Zoltán bőgőssel (ex-Makám, aki többek között Szalóki Ágival és Bognár Szilvivel is dolgozott) és G. Szabó Hunorral (aki Grencsónál és a némileg rokonlélek Qualitonban is dobol). Ez a feszes, precíz összjátékon alapuló trió számos klubkoncerten bizonyította, miként lehet laza, mégis összefogott játékkal lenyűgözni a kényes ízlésű publikumot, s közben finom gesztusokkal feltámasztani egy olyan zenei hagyományt, amely a fiatal törzsközönségnek legfeljebb a zsigereiben él. Az első Smárton Trió lemez (Még nem tudom, 2006) üdén és frissen tálalta elénk a hatvanas-hetvenes évek fordulójának zenei hangulatát: rhythm & blues, dzsessz és funk - szabadon választottan kötött formák keretében szellemes improvizációk. Idén azután csatlakozott Premecz Mátyás billentyűs is (ő többek között Barabás Lőrinc zenésztársa), azóta nevükben a +1 - s vele együtt az archaikusan gyönyörű Hammond-hangzás is beépült a zenéjükbe. Friss lemezükön, ha lehet, még jobban érvényesülnek a bluesos/rockos hatások, sőt utalásszerűen visszanyúlnak az ős-gitárzenekarok (lásd: Shadows) vagy éppen a szörf-pop bandák zenei hagyatékához - amely megszüntetve-megőrizve, de máig kísérti az utókort. S ha nem volna elég ez a dinamikus, néha hangszerpárbajba forduló improvizációs zene, a Dream című opusban feltűnik a tüneményes Harcsa Veronika, s igéző hangjával valami furcsa, álomszerű hangulatot kölcsönöz a számnak. Esetükben végképp nyilvánvaló: nem elég meghallgatni a lemezt, de élőben is látni kell őket - szerencsére ez sem reménytelen feladat (lemezbemutató december 20-án, a Take Five-ban!). (Hunnia Records, 2008) *****
Cadic: Basic Csupán tavaly jelent meg Cadik és zenésztársai Membran néven készített, tíz év munkáját magában rejtő dupla CD-je (Closed), s máris kezünkben a frissebb, szerzői lemez, amely az utóbbi néhány év zenei kísérleteinek lenyomata. Az album sajátos reflexió mindarra, ami Cadikot, a példátlanul sikeres dj-t (hosszú évek óta Palotai partnere a pultban) és a szintúgy több mint évtizedes múlttal megáldott zenekészítőt foglalkoztatta (a szándék a szerző előadásában: visszaadni a hiphop kultúrának mindazt, amit egykor tőle kapott). Rendkívüli műgonddal összerakott darabok sorakoznak egymás után: a cinek, lábdobok, mélyek mind rendben vannak - nagyon is konkrét hangulatok és már majdnem filmszerű, "tájfestő" zenék sorakoznak egymás mellett. A kompozíciók erejét jelzi, hogy a magyar kollégák és barátok (Sena, Judy Jay, Dizko Stu, Zeek) mellett az amerikai underground hiphop szcéna több legendás figuráját is sikerült megnyerni egy kis kreatív kollaborációra. Itt virít és nyomja a szöveget a Stones Throw kiadványokról ismert nyugati parti M.E.D. (aka Medaphoar), a Salt Lake Cityt képviselő Blu, illetve Detroit és térsége olyan meghatározó figurái, mint a Slum Village-ben rappelő Elzhi, Phat Kat, az Invincible-Finale duó, valamint One Be Lo. De az egyik legszebb momentum mégis az utolsó előtti Zoska Beat, ahol a leheletfinom zenei szövet és Judy Jay utánozhatatlan hangja valami egészen egyedi, szinergikus elegyet alkot. Ezt a lemezt kár lenne kihagyni - hiba volna, amit előbb-utóbb mélyen megbánnának. (Peta Electric 2004/Deep Distribution, 2008) *****
