- ts -

Van egy ilyen truváj, eszköz, moziban használják, szerintem aki csak fele annyit jár moziba, mint én (miért is szaggatnám az istrángot), annak is a könyökin jön ki. Nos, hogy az ilyesmi Hollywoodban mennyire számíthat innovatívnak, arról talán elegendő adalék, hogy A Hídember című nekirugaszkodás is hasonlóval operált. Most meg ez a valamiért jó nevű amerikai erő, Barbet Schroeder. Bele a képünkbe, különösebb flikk-flakk nélkül, még arra se vette a fáradságot, hogy színezzen rajta egy kicsit.

A tárcák nagy lendülettel láttak hozzá a kormány beígért első száznapos programjának megvalósításához. Az általánosnak mondható serénykedésből is jócskán kiemelkedik a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, ott a legnagyobb a hajtás, különösen maga a miniszter tanúsít kimondott élenjárást. Alighogy helyretette a Nemzeti Színház sorsát, a honi művelődésügy első szolgája máris egy jó nevű gyorsbüfébe sietett, hogy írói tehetségének azonnali hadrendbe állításával lendítse előre Sas József komikus tenyérlenyomata régóta kívánatos megörökítésének nemes ügyét. Mert mi ez, ha nem maga a nagybetűs kulturális örökség? Egy tenyérnyi (sőt, kettő) lenyomat a bizonyára hálás utókornak.

Úgy kezdjük, mint a múlt héten: életműsorozatot közöl tőle a Duna Televízió, finom kis mulatság. Persze könnyű egy tévének, kiválaszt valakit, leveszi a polcról néhány filmjét: hadd szóljon. Ám beszélni egyedül Richardsonról, csak róla, szinte képtelenség. Ez is egy banda volt, egy mocskosul hatékony tucat, minden fán, kilométerkövön, amit ma a legjobbak mutogatnak, ott van a vízjelük, szó szerint ők izzadták a Golf-áramot.

A filmrendező valamikor most 70 éves, s e kerek évforduló alkalmából életműsorozattal köszönti a Duna Televízió. Van tehát mit nézni, a cseh filmjei már lementek, de kezdődik az amerikai korszak, hát beszédtéma is akad. Amúgy Milos köszöni, jól van, most nősült, felesége csinos harmincas, a mester előtt Karel Gottot boldogította.

Kezdjük úgy, ahogy végezni szoktuk: tippeléssel. Szerintünk mától az idei Oscar-díjas (legjobb film, rendező, főszereplő, pereces) film megy a pesti mozikban. Magabízásunknak két oka van, egyik sem túl eredeti.

Érdekes népek a prolik, mert olyan őszinték, olyan ösztönösek. Az öklükben hordják a szívüket, vagy az ölükben. Csak mindig abajgatják őket - legtöbbször a hivatalos szervek. Mindez természetesen a moziból tudható. Néha úgy tűnik, a moziból tudják ezt a filmkészítők is. A peremvidékek lakótelepeinek lakóit kétségtelenül mozgalmas életük során nagyjából egyforma atrocitások érik, és nagyjából azonosan is reagálnak minderre, s ez a hozzáállás aztán további kalamajkák kiapadhatatlan kútja. Pedig kisebb gondjuk is nagyobb lenne, mint vesződni a hatóságokkal.

Képzeljük magunkat hollywoodi mogulnak! Megvan? Jó! Akkor most képzeljük magunkat Tom Cruise-nak! Ha ezzel is megvagyunk, keressünk magunknak egy problémát! Az sem lehet nehéz.

Kaláb. Megint egy jó kis film a kalábról. Lehet, hogy ez egy iskola? Egy irály? Tudja a krampusz, mindenesetre ha én lennék a Pofosz, biztos, hogy hörögnék, egyrészt megszokásból, másrészt meg erre tán odafigyelne a tévé, de nem én vagyok.

és szilárd. Úgy este világló lámpaszemeivel valóban gyönyörködtető látvány ez a vasszörnyeteg, mikor négy kolosszális lábán megtörik a csillogó vízű folyam áradó ereje" - írta Jambrik István 1895. szeptember 28-án, a hídavatás napján a Hazánkban. Most: ahogy elnézzük, mintha mi sem történt volna. Pedig hajjaj.

Akárhogy is nézem, az utolsó hiteles robot Mikrobi volt, amikor még csak a rádióban intézkedett. Lehet, hogy elfogult vagyok. Ám kardomra mondom, a kereskedelmi tévék kínos félóráiban fellépő háztartási (jön egy vörös törpe, kék ing, piros hózentráger, és üvölt, hogy a répát, retket, mogyorót egyszerre aprítja miszlikbe) robotok is több izgalmat csempésznek az emberiség életébe, mint fikciók szülte szaktársaik túlnyomó része.

Bár a jövő, mint tudjuk, már elkezdődött, most mégis próbáljunk előre nézni, mondjuk abból az egyébként nyilvánvalóan téves feltételezésből kiindulva, hogy jövőre is tart még. Leforgatták már a Mátyás, a királyt, a Honfoglalás 2-t, sőt a Tagkönyves Kálmánt, és nagy erőkkel folynak a János vitéz élőszereplős változatának előkészületei. Casting van meg - az addigra már természetesnek tekinthető - gigabüdzsé. Ki játszhatná Jancsit, buta kérdés, ugorjunk.

Az utóbbi esztendőkben még felületesebb mozizók is hozzászokhattak ahhoz, hogy a nagy dolgok legtöbbször valahol Nagy-Britanniában esnek, közelebbről a felette egzotikus szigetország valamelyik nagyvárosában. London, Manchester, Glasgow, Edinbourgh, kétségtelenül jobbnál jobb helyek, még akkor is, ha a mai mozik többségében rendszerint a lepusztultabb fertályaikat mutogatják. Aki napfényesebb oldalukra kíváncsi, az továbbra is jobban teszi, ha filmszínház helyett utazási irodába megy. A lepusztultság mint mutatvány persze nem kimondottan angol találmány, van annak mindenfelé hagyománya, mindenesetre nagyvárosi szinten most ők királyok, hiszen ha belegondolunk, nincs az a harlemi jelenet, ami ma már nem számítana utánjátszónak.