Film: A mesebeli India (Mira Nair: Esküvő monszun idején)

  • - ts -
  • 2003. szeptember 4.

Zene

Van némi spétje az örömnek: a dolgozat valamikor 2000-ben fogalmazódott, 2001-ben nyert Arany Oroszlánt a velencei fesztiválon, ám mi azóta sajna túl vagyunk a Bazi nagy görög lagzin, mindennapjaink részévé vált az Irigy Hónaljmirigy, hogy a Csavard be, mint Beckham című édességről már ne is beszéljünk. Ezzel együtt persze bátran leszögezhetjük: jobb későn, mint sohase. Vizsgált mozidarabunk talán a "nagyon helyes" kategóriába sorolható legkönnyebben, ám ezenfelül is rendelkezik érdemekkel, noha kétségtelenül nem hat falrengető nóvumként: egy zsánerfilm.
Van némi spétje az örömnek: a dolgozat valamikor 2000-ben fogalmazódott, 2001-ben nyert Arany Oroszlánt a velencei fesztiválon, ám mi azóta sajna túl vagyunk a Bazi nagy görög lagzin, mindennapjaink részévé vált az Irigy Hónaljmirigy, hogy a Csavard be, mint Beckham című édességről már ne is beszéljünk. Ezzel együtt persze bátran leszögezhetjük: jobb későn, mint sohase. Vizsgált mozidarabunk talán a "nagyon helyes" kategóriába sorolható legkönnyebben, ám ezenfelül is rendelkezik érdemekkel, noha kétségtelenül nem hat falrengető nóvumként: egy zsánerfilm.

Mira Nair, gondolom ezt nem tőlem fogják megtudni, nagy tapasztalatú, magasan jegyzett alkotó. Olyan filmek jelzik pályáját, mint a Salaam Bombay!, A Perez család vagy a Kama Sutra, de részese volt a szeptember 11-i traumát földolgozni kívánó etűdegyüttesnek is. Ez most konkrétan nem mint házi feladat érdekes, hanem egyfelől azért, mert világos: a szó napi filmkészítői gyakorlat felőli értelmében már nem indiai rendezőről beszélünk, épp a Hiúság vásárát viszi filmre például, másfelől azért, mert azzal is számolni kell előre, hogy egy finoman szólva is kiforrott alkotó fordul itt egy zsánerhez, aminek a miértje befogadói szempontból megkerülhetetlen, végig azt lessük, hogy mennyivel juttat bennünket túl azon a rosszindulatú alapfeltevésen, miszerint azért: mert ez megy éppen, ez a trendi. Mellesleg az ilyesmi elég régóta trendi. A hetvenes évek elején-közepén indult Új-Hollywood mániáira, ha visszaemlékszünk: volt ott nagy szicíliai, nagy ukrán, nagy tót lagzi, minden, majd a filmek második felében rendszerint nagy ilyen-olyan temetés. A recept azóta is közszájon forog, a más népek viselt dolgait megérteni igyekvő jobban teszi, ha először szertartásaikra figyelmez, abból számtalan messze vezető következtetést lehet levonni, még akár problémakezelési szokásaikra nézvést is. Hogy ez alkalmasint mennyire helytálló, abba én nem szívesen mennék bele, valahogy egy idő után minden lagzi egyforma lett, a népek végül leittasodtak, minek következtében sírni és verekedni kezdtek, tetszőleges sorrendben. Hogy Cimino mit tudott az ukránok (Szarvasvadász) dolgairól, hogy is volt a tótokkal (A mennyország kapuja), volt-e már vasárnapi vendég lengyeleknél (A sárkány éve), arról bizonyára lehetne vitatkozni, de nem érdemes, két okból sem: egyszer azért, mert a velekorú hollywoodi gyakorlathoz képest csak a vak nem látta a hozzáállásbeli különbséget, urambocsá` az empátiát nála, a másik meg az, hogy Mira Nair ezúttal nem egy erdélyi lakodalmast vitt vászonra, hanem úgymond hazatért. S e tény oly módon különbözteti meg, ha tetszik, még hollywoodi önmagától is, hogy nekünk nem kell egy percig sem résen lennünk, jaj, majd hol lóg ki valami lóláb, mehetünk a biztosra: hót autentikus, amit látunk. Persze csak pont annyira, amennyit a műfaj elbír, végtére is nem a néprajzi értesítővel van dolgunk, hanem egy határozottan nemzetközi fogyasztásra szánt kalandos leporellóval. Igen, egy nagy (a "bazi" állandósult jelzőtől e ponton vennék végleges búcsút) indiai esküvőt látunk, ha jól emlékszem, négy nap, négy éjszaka: íme arrafelé még a mesebeli számok is mások, bár Hencida és Boncida megítélésem szerint stimmel.

Van viszont két dolog, amitől Mira Nair munkája (és ami talán fontosabb: gondolkodása) más, mint az azonos vizeken kalózkodóké. Az a helyzet ugyanis, hogy a monszun idején kötődő házasság szülői szervezésnek hála jön létre, minő borzalom. Mármost ezt az amerikai, az európai film, mert mindkettő oly fene haladó, csak egyféleképpen bírta (bírja) tálalni, hogy: jaj! Jaj, ezek a megkövesedett hagyományok, jaj, ezek a furcsa, távoli kultúrák a sok hülyeségükkel, mire nem kényszerítik a modern időkben szocializálódott fiatalokat. Mira Nair nem áll be ebbe az "oh, a mi világlátásunk a legkorszerűbb, legérvényesebb, és mindenki számára leginkább az garantálja a boldogságot" kezdetű és tartalmú nótát harsogó kórusba, amiért nem lehetünk eléggé hálásak neki. A párocskája némi nehézségeket (a csajnak volt egy nős pasija, valami tévépojáca, még tegnap is majdnem dugtak) legyőzve, magabízón indul a film által (mert azért ez Hollywood) beígért boldogság felé. De Mira Nair minden hollywoodisága dacára nem hajlandó azt mondani, hogy éljen Eduárd! Az ő házasulandó felei nem egy kretén hagyomány csapdájában vergődve keresik, találják meg a boldogságukat, hanem önmagukat legyőzve. Micsoda különbség! Ettől persze még nyugodtan lehetne a szülők által eszkábált házasság egy életellenes baromság, ja. Meg az ellenkezője is.

A másik különbség már nem feltétlenül dicsérendő ennyire. Az e tárgyú művekben az eseményre mindig elfelejtik meghívni a pedofil rokont, ha nem játszik a filmben, akkor nincs is.

A mi indiaiaink ezt sem mulasztják el, hiszen hálásak neki, hosszú ideje hathatós anyagi támogatásban részesíti az ünneplő lányos családot (inkább a felső, mint a középső középosztályban járunk, a támogatás például: amerikai taníttatás és hasonlók). Eddig pöpec. A csávó rögtön rá is mozdul a legkisebb leánykára, amit persze egy korábbi oldalági áldozat csak nem hagyhat, még akkor sem, ha fellépésével családi állását kockáztatja. Mit tesz a családfő, aki eddig épp a família boldogulására tekintettel évtizedekig félrenézett? Nos, igen. Amikor kenyértörésre kerül a sor, tudja, hol a helye: mondtuk már, egy alapvetően hollywoodi filmben. Hát jó, Mira Nair szóba hozott valamit, aztán nem tudott vele mit kezdeni. Szóba hozta, hogy ez valami-e, szerintem semmi, de biztos, hogy nem szokás e tájon (esküvői mozi) ilyesmiről beszélni.

Mindezekkel együtt az Esküvő monszun idején melegen ajánlott moziműsor, néhol ugyan kicsit unalmas, mint minden lakodalom, ami épp nem a sajátunk, viszont végig roppant lélekemelő, más emberként jövünk ki a végén, és másságunk akár napokig is tarthat, de pár nap alatt annyi minden történhet: lehetünk akár jók is.

- ts -

Forgalmazza az SPI International

Neked ajánljuk