- ts -

Tűzoltómajális a szentendrei skanzenban

Abból a finoman szólva is megalapozottnak tűnő feltételezésből vagyunk kénytelenek kiindulni, hogy alkotói ez opust nem kimondottan magyarországi fogyasztásra szánták. Persze az is nyilvánvaló - élőerőben és vizuális háttérben realizálódott szembeszökő jelenlétünkből kifolyólag -, hogy látását megúszni eleve kevéske reménnyel kecsegtetett. Mindezzel együtt bajosan lenne elvárható, hogy ne csípőre tett szemmel üljünk be a moziba, mondván: na zenélj nekem, te film, mi merre hány méter Pesten.

Jön a jó idő, elég csak a naptárra nézni. Aki nem kimondottan füstfüggő kocsmatöltelék, ez idő tájt már vadul lesi, hogy hol rakják ki a székeket, asztalokat az aszfaltra, mert teraszra vágyik ki szabadelvű, hovatovább kerthelyiségbe, hűs lugas tövibe, kies filagóriába, ejtőzni szaletli szegletén. Világos.

Már az elején szükséges leszögezni, miért is bajlódunk ezzel a darabbal, hisz sok oka van annak. Leginkább talán az, hogy már az előzményekből, az előzetes információkból arra lehet gyanakodni, a cucc némileg elüt a szokványos hollywoodi maszlagtól, de részletezzük. Már a cím is, ugye. Ki látott már olyat, hogy mittudomén Bronson pofon vagy Al Pacino kapucsínó?, melyekben a főhős himself vagy herself domborít. Aztán a rendező személye. Nem túlságosan Music Televízió-függő magyar néző általában Titanic fesztiválok idején találkozhat az ő jó nevivel, bírja nagyon a szaksajtó, jelentős videoklip- és reklámfilmrendező állítólag, de a rövidfilmek birodalmában is komoly kakas, a Beastie Boys Sabotage-a dicséri híres kezét. De aki Puff Daddyre gerjed, az is személyes ismerősének tekintheti. Eredeti gyerek alighanem.

Nem árulok zsákbamacskát, megmondom előre, az alábbi rövidke futam egy merő belterj lesz, úgyszólván magunkban dagonyázunk, ezért jó szívvel csak régi és megrögzött Narancs-fogyasztóknak ajánlom. Különösen azért, mert mondandónk úgyszólván egyetlen gondolati elemét ők vehetik le legkönnyebben, de ne szaladjunk ennyire előre.

Recenziónk címe meglehet beszédes, mégis talán magyarázatra szorul. Nem arról van itt szó, hogy a keresztnevén elhíresült, nagy természetű majsztró betér egy utazási irodába, és mondjuk valami kisebb léptékű barter útján akar boldogulni egy charter fedélzetén, sokkal inkább arról, hogy mi lesz abban az esetben, ha egy korábbi hőstettéért magasan jegyzett csávót megküldenek valami tudományosabb devizatartalommal, hogy csinájjá´ ebből valami szépet. Danny Boyle filmrendező nevét őszinte hívei, és valljuk be: immár a filmtörténet is úgy tartja nyilván, mint a Trainspotting alkotóját, ők tudják. Az sem nagyon tagadható, hogy tőle indult Ewan McGregor, a kettes számú Obi van. Idézzük fel, miről is szólt a világsikert hozó mozidarab! Leginkább arról, hogy a kábítószerek nem túl mértéktartó élvezete nem sok jóra vezet. Ezzel bizony nehéz vitatkozni, ám engedjük meg, nem(csak) ezért szerették, akik. Vélhetően inkább azért, mert Boyle leckefelmondása példásan mellőzött mindenféle didaxist, sőt helyenként szellemesnek, viccesnek volt mondható.

Simon is meg Juda is: akkor nekünk ott a helyünk, bár nem tudjuk, mit szólnak ehhez kollégáink a szélsőjobbról. Csakhogy már akkor is ide jártunk, konkrétan minőségi munkaruhát csempészni, amikor az oldalakat még fel sem találták. Párkányt különben is imádjuk, pláne a tavalyelőtti népszavazás óta. Olyan hely az, ahol az utcán szembejön a polgármester - csak emlékeztetőül: Ján Oravec, szlovák -, és képtelenség neki előre köszönni. Próbálkozunk, próbálkozunk, eddig még soha nem bírtuk megelőzni, most hogy is sikerülhetett volna, amikor úgyszólván folyamatosan tele volt a szánk.

Az aranyhíd valahonnan a képzeleten is túlról, vagy ha mindenáron keresni akarnánk, úgy Badacsony magasából rohan neki a délutáni móló csúcsának, minden nyugodt és fenséges, szinte idegenül szép arcát mutatja a tó. Nyugodt pecázók, elkésett turisták, néha még német hangok is: a vasárnap, mint utószezoni lődörgő veszi birtokába a partot, és akkor sem borzad, ha beljebb érve a nyárinál már valamicskét ritkásabb bazártömegben akciós didgeridoora bukkan a címünkbe foglalt jelzéssel; látott már különbet is. Magyarán: az idő-járásra meg a napfogyatkozás okozta őrületre se lehet fogni semmit. Siófok ezúttal magasról tett a honi parlamentalizmusra, meglehet, mással volt elfoglalva.

A bort ünnepelni Magyarországon merész dolog. Több okból. Emlékeink és napi tapasztalataink nem sok okot adtak eddig a vigalomra. Ne szépítsük, az ismert fordulat, mely szerint a magyar borok messze földön híresek, inkább nyelvünk csodája. Hogy is nem veszett ki szótárunkból az állami borhamisítás évtizedekig tartó szezonja idején? A mai hétköznapok képe még sanyarúbb. A világ kannásbor-termelésének és -fogyasztásának úgyszólván teljes vertikuma hazánkra korlátozódik. A gyomorvérzés napi praxis. Öntestére valamit is adó polgár nyilvános helyen csak a legritkább esetben kockáztat meg akár egyetlen pohár folyóbort.

Így fogadta, némi távolságtartással, a joviális cerberus a Magyar Narancs újságíróként bemutatkozó kémeit úgy hajnali fél három tájban az egzotikus békásmegyeri Csobánka tér amúgy kultúrház jellegű fellegvárában.

A megtévesztő cím ellenére nem Pillangó úrfi újabb kalandjait láthatjuk, hanem egészen mást. A helyszín távolról sem egy francia börtönsziget, hanem a karcos Izland. Az ördögnek mindegy, mit néki pokoli meleg, északi jég: jelzőként megárul mindenféle gyékényen, magam csak 40 futballcsapatot ismerek "Vörös Ördögök" név alatt, Liverpooltól Monorig, Hencidától Boncidáig. Hovatovább az ötvenes években járunk, ördögi köröket egy ördögi korban. (Nagymamám őr dögnek hívja a házunk előtt posztoló villanyrendőrt. Bár lehet, ez csak attól jön neki, hogy múlt héten dealert váltott.)