- ts -

Fel Romániára! - mondtam én mindig. Már gyerekkoromban is alig vártam, hogy végre bemutassák a Felhőtlen vakációt. Úgy emlékszem, csúszott, egyre csúszott a bemutató, mintha menet közben a rendezőt is lecserélték volna, de csak kivártam. Mondhatom, megérte, Sztankay István és Ernyei Béla egy mérsékelten mozgásképes oldtimeren vitt csajokat a Fekete-tengerre. Az volt ám az ereszd el a hajamat!

Zsánerfilmet csinálni divat, de továbbmegyek. Mert eszembe jutott egy toposz: "milyen jól van megcsinálva", akkor szokták mondani, rögtön egy "de" után, ha a mozimű dramaturgiai gyengeségeiről akarják átterelni a figyelmet a kivitelezés profizmusára. Megengedhetetlenül hirtelenkedünk, ha azt állítjuk, hogy az előbbi invenció, az utóbbi pedig pénz kérdése. Ez a jól megcsináltság talán valamiféle képi hitelességet jelent, hogy a műanyagból és fémépítőből készített marslakó pont úgy viselkedik a vásznon, mint az életben, na jó, akkor a fehér cápa.

Az Orbán-kormány 1999-ben határozattal jelölte ki a fővárosi millenniumi rendezvények helyszínét, a volt Ganz Művek üzemterületét. Az elképzelés szerint a felépülő ideiglenes kulturális centrum üzleti utóhasznosításából megtérült volna a befektetés. A terület - amely Bel-Buda legértékesebb telekegyüttese - számos spekuláció tárgya lehetett (lásd: Holt telkek, Magyar Narancs, 2001. június 7.). A kulturális centrum létrehozása és üzemeltetése körüli visszaélések gyanúja viszont akkor merült fel először, amikor a feladattal megbízott Millenáris Kht. élén csere történt: a társaság új ügyvezetője, Mizsei Zsuzsanna átvilágítást rendelt el, majd nemrég feljelentést tett.

Nincs olyan ember, se gazdag, se szegény ezen a tájon, akiben ne lenne valamiféle atavisztikus utazásélmény, nyilván még a kerék föltalálása előtti időkből vagy a háromévenkénti 70 dollár korszakából, hogy világot járni nagyszerű, csodálatos, ám nehezen elérhető dolog. Persze kinél-kinél hogy csapódik le: őszintén szólva már azt is sajnálom, hogy a Jorgosz Travel kellemetlenségei óta mintha megcsappantak volna némileg a feltörekvő popdívák Krétán készített videoklipjei, de az kifejezetten boldoggá tesz, ha egy amerikai filmet véletlenül nem Prágában forgatnak, hanem valahol máshol Európában.

1. Mindenki mentse, ami menthető! Az amerikaiak már a spájzban vannak, ám nem Doxa karórát keresnek, de visznek mindent, amiből filmet lehet csinálni, regényt, naiv festményt, végrendeletet, de legelsősorban is: filmet. Bár cáfolták többfelől, én mégis biztos vagyok benne, hogy csak a nyár beköszöntére várnak, hogy az első magyar alapanyagból forgatni kezdjék a Nyári örömeink Krétán című filmet, melynek eredetijét Kovács Ferenc (rendező és operatőr), Kovácsné Hajnika (forgatókönyvíró) készítették a Jorgosz Travel támogatásával, főszerepben Kovács Timi és Zsolt.

Bár egy újszülöttnek minden vicc új, a Kamaszkorom legszebb nyara típusú filmekben mégis a változatlanság boldogít, hogy olyan örök értékei vannak az emberi lét ezen bizonyos szakaszának, melyek bár vissza sose térnek (kísér a Stúdió 11), mindig nagy élvezet visszagondolni rájuk vagy bámulni őket a moziban.

Ha csak az írásaiból készült mozidarabokat nézzük (Szárnyas fejvadász, Az emlékmás, Az elhagyott bolygó, Imposztor), könynyen kicsúszhat a szánkon: Dick nem volt az a kimondott Lem. Butaság, mert:

Angoljárás van, ez azért is nyilvánvaló, mert az amerikai üzem is űzi az ipart nagyban. Angolos filmet lehet, hogy jobbat csinálnak még az angolok, de mégangolosabban Hollywood verhetetlen, nem is akarja bántani senki. (Nem volt ez mindig így: a hetvenes-nyolcvanas évek kabarettisztikus zuhatagában élt és alkotott egy moszkvai férfi, bizonyos Szergej Taraszov, a kor legjelentősebb szovjet színművészeivel és Vlagyimir Viszockijjal csinált angol filmeket, Robin Hood, Ivanhoe, A fekete nyíl, Quentin Durward és hasonlók, ám kiment a divatból, igazságtalanul.)

Vágjunk a közepibe: amit látunk, az az utolsó kecsketúró az idei nyári szünetben az aprónépnek, hogy ne legyenek szomorúak a vakáció múltán, ha nagyon szigorú vagyok: hogy kicsit jobban várják már a feleltetést (ennél még az is csak jobb lehet, mondanám, de elhamarkodottan, hiszen úgy tapasztaltam, hogy az érintett korosztály, némi kezdeti bizonytalanság után, szénné röhögte az amúgy is hangoskodásra használt buráját).

Van egy ilyen truváj, eszköz, moziban használják, szerintem aki csak fele annyit jár moziba, mint én (miért is szaggatnám az istrángot), annak is a könyökin jön ki. Nos, hogy az ilyesmi Hollywoodban mennyire számíthat innovatívnak, arról talán elegendő adalék, hogy A Hídember című nekirugaszkodás is hasonlóval operált. Most meg ez a valamiért jó nevű amerikai erő, Barbet Schroeder. Bele a képünkbe, különösebb flikk-flakk nélkül, még arra se vette a fáradságot, hogy színezzen rajta egy kicsit.

A tárcák nagy lendülettel láttak hozzá a kormány beígért első száznapos programjának megvalósításához. Az általánosnak mondható serénykedésből is jócskán kiemelkedik a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, ott a legnagyobb a hajtás, különösen maga a miniszter tanúsít kimondott élenjárást. Alighogy helyretette a Nemzeti Színház sorsát, a honi művelődésügy első szolgája máris egy jó nevű gyorsbüfébe sietett, hogy írói tehetségének azonnali hadrendbe állításával lendítse előre Sas József komikus tenyérlenyomata régóta kívánatos megörökítésének nemes ügyét. Mert mi ez, ha nem maga a nagybetűs kulturális örökség? Egy tenyérnyi (sőt, kettő) lenyomat a bizonyára hálás utókornak.

Úgy kezdjük, mint a múlt héten: életműsorozatot közöl tőle a Duna Televízió, finom kis mulatság. Persze könnyű egy tévének, kiválaszt valakit, leveszi a polcról néhány filmjét: hadd szóljon. Ám beszélni egyedül Richardsonról, csak róla, szinte képtelenség. Ez is egy banda volt, egy mocskosul hatékony tucat, minden fán, kilométerkövön, amit ma a legjobbak mutogatnak, ott van a vízjelük, szó szerint ők izzadták a Golf-áramot.