- köves -

Bajusz, pulóver, pecsétgyűrűt szétfeszítő, ujjnak csúfolt húsdarab. Valahol itt kezdődik a luxus egy izmos szupersztár számára; egy kicsit szembemenni az érvényben lévő imázzsal, nindzsacsillag helyett névjegykártyával dobálózni, vacsorára hazaérni, és házipapucsban mutatkozni. Ha valaki, hát Matt Damon mindenképpen kiérdemelte, hogy ünnepelt halálosztóként Philip Seymour Hoffman színészi kellékei között válogathasson, s hogy még nagyobb legyen a móka, eljátsszon egy mozihősszerepre ácsingózó, sorosan gombolt hivatalnokot.

Régi kedvencünk talán azon kevés kortárs filmrendezők egyike, akik még megengedhetik maguknak (szemben például Wim Wendersszel) a gitártokviccet. Igazi szakállas poén ez, tudja ezt Jarmusch is, a szőrös régiségek nagy barátja, nem is tesz úgy, mintha főszereplőjének, e gitártokkal közlekedő, bérgyilkosgyanús idegennek bármi köze is lenne a körülötte elterülő valósághoz. Belső valóságának is csak a külső megnyilvánulásaiig jutunk, pedánsan végrehajtott relaxációs gyakorlatai és feltűnő kávéfogyasztási szokásai azonban halovány díszítések csupán egy üresen hagyott karakteren.

Limából jelentkezünk, az európai szemnek esztétikusan omladozó szegénységből: valahol itt, közelebbről egy szegényesen berendezett szobácskában dalol egymásnak anya és lánya - nem énekverseny, megrendezett feleselés folyik köztük, még csak nem is egy kitüntetett érzelmi pillanatban nyitjuk rájuk az ajtót. Sokkal inkább szóváltás ez, levegővétel, élet a fonóban. Helyben vagyunk.

Könnyen lehet, hogy a Bloom testvérek eleve árván jöttek a világra, hisz a felcseperedésükről szóló anekdotaszerű előhangban kizárólag a nevelőszülők láthatók: egy sor reklamáló örökbefogadó, akik rövid próbaüzem után már küldik is vissza a fiúkat az árvaházba. Naná, hogy küldik, hisz a Bloom fiúk már hátulgombolós korukban is komoly veszélyt jelentenek a kisvárosi közerkölcsre: kiskoruk óta fejlesztgetett átverőtechnikájuknak hála, ahol csak megfordulnak, a háztartási megtakarítások nem maradnak érintetlenül.

És toronyóra aranylánccal nem kéne? A naiv gyermek ilyenkor még elgondolkodik egy kicsit, hogy mire is kellene neki egy toronyóra, amikor ő csak egy Bakugan golyóért verte ki a balhét, s kérdőn tekint szülejére, hogy hova is állítanák otthon a kérdéses épületrészt és a hozzá csomagolt nyakbavalót. Szegény, szegény gyerek (de majd megtanulja a büdös kölke!).

Még hogy Hollywood tesz az idősekre! A Fel! főszerepében például egy hetven pluszos öregúr látható, igaz, animációs figura lévén jobbára önmagát meg egy kicsit Walter Matthau szellemét alakítja. Ami e gyenge lábakon álló, s egy SZTK-s botra támaszkodó életről elmondható, arra a Pixar stábjának néhány perc is elég.

A hazai alagútfúrások zaja elnyelte a szófiai metró felől érkező jó híreket: nemrég vonalátadás történt Bulgáriában, de hogy e hírre pont egy New Yorkban játszódó film irányítsa rá a figyelmet! A kód már akkor megtéríti a beléje fektetett bizalmat, amikor Antonio Banderas a manhattani Grand Central Stationön ereszkedik alá, és hol lyukad ki: egy, a miénkhez nagyon is hasonlító szovjet metrókocsiban. Ígéretes kezdés, főleg, hogy Morgan Freeman is ugyanezen a metrón utazik: két ilyen sztár egy olyan filmben, melyben az oroszok alagutat fúrnak Manhattanig, ilyesmiben már nem is reménykedtünk.

A magyar forgalmazó nem sokat bízott a fantáziára: az eredeti címet (Dead Snow = Halott hó) is megfaragta, nehogy az ôszi derengésben valaki még ökothrillernek nézze az SS behavazott vérfarkasait. A legstílusosabb DVD-cím azonban így sem a foszladozó horogkereszteseké, azt ugyanis a szintén nemrégiben kiadott Leszbikus vámpírok gyilkosai, az árukapcsolás e másik szép példája mondhatja magáénak.

Riza néni és az ő maceszkuglija közismertek: Körner András receptkönyvnek és családregénynek egyaránt olvasható könyve (Kóstoló a múltból) intim megvilágításban láttatta a szerző dédnagymamájának családi-konyhai viszonyait, rajtuk keresztül pedig a szinte teljesen elpusztított vidéki zsidóság konyhaasztal körüli történetét. Riza néni maceszkuglijától egyenes az út Henrik bácsi datolyatortájához, a lévai kocsmavendéglős rokon azonban már egy konyhán túli, szélesebb kitekintés része: a Klauzál téri Vince Könyvesbolt galériájának fotókiállítása a magyar zsidók mindennapjait térképezi fel, azt az 1867-től 1940-ig terjedő időszakot, mikor a mindennapi élet a boldogulást és nem az életben maradást jelentette.

George Lucas filmtörténeti heccet hajtott végre, amikor azt írta a Csillagok háborúja elejére, hogy negyedik rész: ha kiröhögik, és soha nem engedik egyetlen Jedi közelébe, márpedig ennek az esélye a premier előtt még nagyon is fennállt, már akkor is elmondhatja, hogy milyen meszszire jutott. Azóta senki sem merte elsütni ezt a poént, így aztán rengeteg egyrészes sorozatot láthattunk a mozikban: Ébredő sötétség, Eragon, Az arany iránytű - néhány a közelmúlt példái közül.

Julia Child írt egy szakácskönyvet, híres lett. Julie Powell egy év alatt megsütötte-főzte a híres könyv valamennyi receptjét, s híres lett. Nora Ephron filmet készített a híres szakácskönyvet szerény queensi bérleményében ától cettig megfőzőcskéző bloggerlány könyvéből, és... tulajdonképpen híres lett ő is, bár neki ez már megvolt a Szerelem hálójában idején is, csak azóta sokat apadt e hírnév. Háromszoros tehát a happy end, ami azért még Hollywoodban is ritka, hát még, ha hozzávesszük, ki mindenkit tesz még boldoggá a mű.

Csatlakozz a hadsereghez! A jelentkezésre buzdító hirdetésekben a hazafiság és a helytállás legszebb példái szoktak felvonulni, még a sár is aranyból van, a kedvcsináláshoz mégis több kell. Hogy mennyivel több, kiválóan példázza a Vakító fehérség, melyet, ha készítői az antarktiszi rendőrség kampányának szánták, már adhatják is a jelentkezési lapot.