- köves -

Áll Joseph Fiennes mélységesen megrendülve egy totálkáros autó horpadt tetején, s épp szemrevételezi a nemrég bekövetkezett világvégét. 9/11-szerű jelenetek mindenhol, ahová csak aggodalmas FBI-tekintete elér, füstölő felhőkarcolók, por és hamu, alkalmi boltfosztogatók és egy kóbor kenguru (ezúton is üdvözöljük a szép emlékezetű 12 majmot) jelzik; mindannyiunk közös ismerősének, a sarkon kántáló hajléktalannak igaza volt, amikor eszelős jóslatában a világvégéről hadovált. Kicsi, kezdő világvége a miénk, gyerek még a nagyok (a mozikban most futó 2012 és társai) között, nem is tart tovább 2 perc 17 másodpercnél. Ebben a két percben viszont alaposan megkavarja a fejeket, a mondott időtartamra ugyanis az emberiség kollektíve eszméletét veszti, s boldog-boldogtalan belepillanthat saját, hat hónappal későbbi jövőjébe. Innen a cím is: a flashback mintájára e kicsiny látomások flashforwardként épülnek be a sorozatban szereplő emberiség köznyelvébe. Mindenkinek van ilyenje, a cukrásztól az elnökig (a kengurut senki sem kérdezi), de a mi legfőbb vezérlő fonalunk Fiennes és b. neje látomása. Előbbiben az FBI-ügynök élete forog veszélyben, utóbbiban az asszony intéz szerelmes szavakat egy félmeztelen idegenhez. Szellemes fogás a koncepció részévé tenni a majdani sorozatfinálé bereklámozását, hisz lépten-nyomon annak a bizonyos végzetes napnak a történéseiből látunk előzeteseket. Itt valóban a végkifejlettel kellett kezdeni a sorozatírást, s onnan visszafelé haladni, ám, hogy milyen messze még a vég, az csakis attól függ, hány évadra sikerül majd megrendelést szerezniük a producereknek.

Régi kedvencünk talán azon kevés kortárs filmrendezők egyike, akik még megengedhetik maguknak (szemben például Wim Wendersszel) a gitártokviccet. Igazi szakállas poén ez, tudja ezt Jarmusch is, a szőrös régiségek nagy barátja, nem is tesz úgy, mintha főszereplőjének, e gitártokkal közlekedő, bérgyilkosgyanús idegennek bármi köze is lenne a körülötte elterülő valósághoz. Belső valóságának is csak a külső megnyilvánulásaiig jutunk, pedánsan végrehajtott relaxációs gyakorlatai és feltűnő kávéfogyasztási szokásai azonban halovány díszítések csupán egy üresen hagyott karakteren.

Limából jelentkezünk, az európai szemnek esztétikusan omladozó szegénységből: valahol itt, közelebbről egy szegényesen berendezett szobácskában dalol egymásnak anya és lánya - nem énekverseny, megrendezett feleselés folyik köztük, még csak nem is egy kitüntetett érzelmi pillanatban nyitjuk rájuk az ajtót. Sokkal inkább szóváltás ez, levegővétel, élet a fonóban. Helyben vagyunk.

Könnyen lehet, hogy a Bloom testvérek eleve árván jöttek a világra, hisz a felcseperedésükről szóló anekdotaszerű előhangban kizárólag a nevelőszülők láthatók: egy sor reklamáló örökbefogadó, akik rövid próbaüzem után már küldik is vissza a fiúkat az árvaházba. Naná, hogy küldik, hisz a Bloom fiúk már hátulgombolós korukban is komoly veszélyt jelentenek a kisvárosi közerkölcsre: kiskoruk óta fejlesztgetett átverőtechnikájuknak hála, ahol csak megfordulnak, a háztartási megtakarítások nem maradnak érintetlenül.

És toronyóra aranylánccal nem kéne? A naiv gyermek ilyenkor még elgondolkodik egy kicsit, hogy mire is kellene neki egy toronyóra, amikor ő csak egy Bakugan golyóért verte ki a balhét, s kérdőn tekint szülejére, hogy hova is állítanák otthon a kérdéses épületrészt és a hozzá csomagolt nyakbavalót. Szegény, szegény gyerek (de majd megtanulja a büdös kölke!).

Még hogy Hollywood tesz az idősekre! A Fel! főszerepében például egy hetven pluszos öregúr látható, igaz, animációs figura lévén jobbára önmagát meg egy kicsit Walter Matthau szellemét alakítja. Ami e gyenge lábakon álló, s egy SZTK-s botra támaszkodó életről elmondható, arra a Pixar stábjának néhány perc is elég.

A hazai alagútfúrások zaja elnyelte a szófiai metró felől érkező jó híreket: nemrég vonalátadás történt Bulgáriában, de hogy e hírre pont egy New Yorkban játszódó film irányítsa rá a figyelmet! A kód már akkor megtéríti a beléje fektetett bizalmat, amikor Antonio Banderas a manhattani Grand Central Stationön ereszkedik alá, és hol lyukad ki: egy, a miénkhez nagyon is hasonlító szovjet metrókocsiban. Ígéretes kezdés, főleg, hogy Morgan Freeman is ugyanezen a metrón utazik: két ilyen sztár egy olyan filmben, melyben az oroszok alagutat fúrnak Manhattanig, ilyesmiben már nem is reménykedtünk.

A magyar forgalmazó nem sokat bízott a fantáziára: az eredeti címet (Dead Snow = Halott hó) is megfaragta, nehogy az ôszi derengésben valaki még ökothrillernek nézze az SS behavazott vérfarkasait. A legstílusosabb DVD-cím azonban így sem a foszladozó horogkereszteseké, azt ugyanis a szintén nemrégiben kiadott Leszbikus vámpírok gyilkosai, az árukapcsolás e másik szép példája mondhatja magáénak.

Riza néni és az ő maceszkuglija közismertek: Körner András receptkönyvnek és családregénynek egyaránt olvasható könyve (Kóstoló a múltból) intim megvilágításban láttatta a szerző dédnagymamájának családi-konyhai viszonyait, rajtuk keresztül pedig a szinte teljesen elpusztított vidéki zsidóság konyhaasztal körüli történetét. Riza néni maceszkuglijától egyenes az út Henrik bácsi datolyatortájához, a lévai kocsmavendéglős rokon azonban már egy konyhán túli, szélesebb kitekintés része: a Klauzál téri Vince Könyvesbolt galériájának fotókiállítása a magyar zsidók mindennapjait térképezi fel, azt az 1867-től 1940-ig terjedő időszakot, mikor a mindennapi élet a boldogulást és nem az életben maradást jelentette.

George Lucas filmtörténeti heccet hajtott végre, amikor azt írta a Csillagok háborúja elejére, hogy negyedik rész: ha kiröhögik, és soha nem engedik egyetlen Jedi közelébe, márpedig ennek az esélye a premier előtt még nagyon is fennállt, már akkor is elmondhatja, hogy milyen meszszire jutott. Azóta senki sem merte elsütni ezt a poént, így aztán rengeteg egyrészes sorozatot láthattunk a mozikban: Ébredő sötétség, Eragon, Az arany iránytű - néhány a közelmúlt példái közül.

Julia Child írt egy szakácskönyvet, híres lett. Julie Powell egy év alatt megsütötte-főzte a híres könyv valamennyi receptjét, s híres lett. Nora Ephron filmet készített a híres szakácskönyvet szerény queensi bérleményében ától cettig megfőzőcskéző bloggerlány könyvéből, és... tulajdonképpen híres lett ő is, bár neki ez már megvolt a Szerelem hálójában idején is, csak azóta sokat apadt e hírnév. Háromszoros tehát a happy end, ami azért még Hollywoodban is ritka, hát még, ha hozzávesszük, ki mindenkit tesz még boldoggá a mű.

Csatlakozz a hadsereghez! A jelentkezésre buzdító hirdetésekben a hazafiság és a helytállás legszebb példái szoktak felvonulni, még a sár is aranyból van, a kedvcsináláshoz mégis több kell. Hogy mennyivel több, kiválóan példázza a Vakító fehérség, melyet, ha készítői az antarktiszi rendőrség kampányának szánták, már adhatják is a jelentkezési lapot.