Még hogy Hollywood tesz az idõsekre! A Fel! fõszerepében például egy hetven pluszos öregúr látható, igaz, animációs figura lévén jobbára önmagát meg egy kicsit Walter Matthau szellemét alakítja. Ami e gyenge lábakon álló, s egy SZTK-s botra támaszkodó életrõl elmondható, arra a Pixar stábjának néhány perc is elég. Íme, egy emberélet, Carl Fredricksené: indul a klip, s mire a végére érünk, ott görnyed elõttünk a maga teljes kicsiségében egy tisztes eseménytelenségben megõszült hús-vér animációs kispolgár. Tudunk a gyermekkori álmairól és felnõttkori gyermektelenségérõl, a társra lelésrõl és a társ elvesztésérõl, pedig a film még csak most kezdõdik. Egy nagypapa unoka nélkül - az ilyen rendellenességek helyrebillentésére találták fel a Disney-mûveket, kerül is pótunoka meg hû kutyus meg nagy kaland, ám ezúttal nem a "mi gépeink már ezt is tudják" digitális erõdemonstrációhoz kerestek történetet, hanem a meséhez rendelték a gépparkot - hát ilyet is rég pipáltunk. Mert szép az, amikor az öregapó házát millió színes lufi a magasba emeli, és le a kalappal a zaj-zörej osztály elõtt a rozzant derék szinkronhangjáért, és, öregem, van egy olyan Zeppelin-akció a filmben, amilyentõl még Spielberg is visszaadná az iparigazolványát, meg még ezernyi kisebb-nagyobb poén és cukiság, de a Pixar most már abban is nagy, amit nem mutat meg. Vagy épp csak egy kicsit: a szeretett társ hûlt helyét például, a dupla ágy lakatlan felét, ahol érintetlen az ágytakaró. Az év legkomolyabb filmje; humora láttán Chaplint emlegetni sem szentségtörés.
Forgalmazza a Fórum Hungary
*****
