Könnyen lehet, hogy a Bloom testvérek eleve árván jöttek a világra, hisz a felcseperedésükrõl szóló anekdotaszerû elõhangban kizárólag a nevelõszülõk láthatók: egy sor reklamáló örökbefogadó, akik rövid próbaüzem után már küldik is vissza a fiúkat az árvaházba. Naná, hogy küldik, hisz a Bloom fiúk már hátulgombolós korukban is komoly veszélyt jelentenek a kisvárosi közerkölcsre: kiskoruk óta fejlesztgetett átverõtechnikájuknak hála, ahol csak megfordulnak, a háztartási megtakarítások nem maradnak érintetlenül. Partedlis-fehérgalléros bûnözõi mûködésüket megkönnyíti, hogy Rian Johnson rendezõ (a címbõl ítélve nagy Ulysses-rajongó) inkább a szélhámosmondakör bohócarcú szemléltetõeszközeiként, s nem mint felelõs rablovicsokként tart igényt rájuk, így óva teremtményeit a bûnözõi lét súlyosabb következményeitõl. Kedves bohócok õk: egyik szemük sír, a másik nevet, vagyis úgy tudják komolyan venni magukat, hogy közben valami komolytalan mosolyféle játszik a szájuk sarkában. Kelet-európai átvágótúrájuk is e szellemben bonyolódik; úgy festenek, mint akik egy vicces fotográfia kedvéért a palánkra festett lukon vigyorognak kifelé. Van ilyen háttérbõl szentpétervári, prágai, montenegrói és New Jersey-i, a harmadik lukon, a bolondos-bájos örökösnõ feje helyén pedig Rachel Weisz pofija villan ki. Tartozik még e világutazó trupphoz egy némán cserfes, a robbanóanyagokhoz nagyon értõ retro mangalány és néhány további mellékszereplõ: mindnek megvan a maga tikkje, hendikepje, s hozzá a jól csengõ ponyva-neve. Van e sokadalomban valami Wes Anderson zsúfolt kis világaiból, a Tenenbaumok melankóliájából, melyhez itt némi art deco vonalvezetés és európai patina társul. Kellemetlennek aligha mondható összeállítás, viszont a legfõbb attrakciónak, a nagy átverésnek annyi jelentõsége sincs a filmben, mint egy szép mandzsettagombnak.
Forgalmazza a Budapest Film
***
