- köves -

Én el vagyok idegenedve tőled, te el vagy idegenedve tőlem, mi el vagyunk idegenedve tőletek - ragozhatnánk még, de megteszik helyettünk a kortárs irodalom és a független film nagyjai: Paul Auster (irodalom, film), taps és Wayne Wang (film), taps. Auster és a művészkörökben ugyancsak jól csengő Miranda July (film, irodalom, egyebek), taps, ötletéből Wang forgatott divatosan olcsó, a digitális technika 2001-es vívmányait felmutató produkciót.

Jesse Eisenberg 2002 óta igyekszik elveszteni filmbéli szüzességét, amiből olyan fesztiváldíjas kamaszdarabok születtek, mint a Roger Dodger és A tintahal és a bálna. Az Adventureland nagyjából ki is meríti az e műfajjal szemben támasztott követelményeket, sőt a retróhullámra is ráül; '87-es slágerekkel játszik.

A szerelem sötét verem - állította egy híres magyar, ez a film pedig (a költői képeknél is körmönfontabb módon) arról kíván szólni, hogy egy másik híres magyar, a gondosan lezárt sötét helyiségeket ugyancsak jól ismerő Harry Houdini (született Weiss Erik) miként esik bele egy ilyen csinos verembe. A furfangos forgatókönyvírók (kettő is van belőlük) úgy okoskodtak, hogy a kínai vizes kínzókamra meg a kényszerzubbonyos felfüggesztés smafu, ellenben a szerelmi szál és az anyakomplexus méltó motorja lehet az új Houdini-filmnek.

Az Amerikai szépség híres nyitójelenetében felülről közelítettünk a polgári nyavalyákat rejtő kertvárosra, és az sem volt akármi, amikor Kevin Spacey főszereplőtől szokatlan beletörődéssel már a legelején bemondta, hogy 42 éves amerikai férfi létére egy éven belül halni készül. Bár ezúttal oldalirányból közelítünk a medencés (kis)polgári síkra, mely valamelyest el is marad a Lester Burnham-i nívótól, a kezdeti panaszhang majdhogynem ugyanaz: íme egy férfi, aki nincs is itt.

Nemcsak az ikertornyoknak annyi, de Nathan Zuckerman prosztatájának is. A merényletet Philip Roth irodalmi alteregója ellen a rák nevű terrorista vállalta magára, az utókezelések jelenleg is tartanak, s Zuckerman, az író épp azért igyekszik önként vállalt vidéki magányából a manhattani urológiára, hogy súlyos inkontinenciáját könnyedebbre cserélje. Zuckerman mögött két regénytrilógiára rúgó fiktív élet, előtte a rosszindulatú daganatok harctere és két női ruhadarab: egy múltat idéző kórházi hálóing és egy jövőt ígérő, vágykeltő kombiné - viselőik, noha Zuckerman csak villámlátogatást tervezett az életben, elodázzák visszatérését a remetelétbe.

Volt olyan moziév, amikor a vulkánkitöréses hollywoodi katasztrófafilmek versengtek egymással, máskor a rivális Nagy Sándor-projektek és a világvégét pontos időponthoz kötő meteoritmozik kerülgették egymást. Az idei joggal nevezhető Chanel-évnek, a közelmúltban ugyanis két film is készült gyors egymásutánban a "kis fekete ruha" feltalálójáról. Nálunk elsőként Audrey Tautou vizsgázik Coco Chanel korai éveiből, melyek a mozi tanúsága szerint a kisvárosnyi kalapok, a folyosónyi neglizsék és a kitartottsors elleni küzdelemmel teltek. És ha szomorúan is, de azért szépen, selyempizsamára omló hajjal teltek a tojásból való kikelés évei.

"Nagyszerű a forgatókönyv, noha személyesen nem olvastam." Efféle aranyköpésekkel rendszerint a Hollywoodot célba vevő szatírákban találkozni, ez a mondat azonban egy hús-vér producertől, Avi Lernertől származik, aki évente akár 15 filmet is képes legyártani. Ebben a 15-ben azonban nem csak az olyan olcsójánosok szerepelnek, mint a kültelki kölcsönzőkben is csak szemlesütve kérhető Vitathatatlan 2 vagy a Kraken: A mélység csápjai, de nem ám.

Az esküvő vége felé járunk, ama kései órán, amikor még működik a bár, de a pultos már rossz néven veszi az újabb rendeléseket. A kissé míszen cigarettázó nyoszolyólányt két pohár pezsgővel és átlátszó ismerkedési szöveggel közelíti a csupa mosoly öltönyös - olyan kaszkadőrmutatvány ez, mely előtt illik figyelmeztetni a közönséget, hogy hasonlóval semmiképp se kísérletezzen privátilag. Mert így csak a legnagyobb sztárok közelíthetnek egymáshoz a biztos megszégyenülés reménye nélkül, és valóban: - köves -

Hatvanhatban az bántotta az angolokat, hogy a szent életű BBC csak heti két óra rock'n'roll-t nyomott, így a lakosság kénytelen volt a kalózrádiókra hangolni a készülékeit. Ki tudja, mióta keringett Richard Curtis fejében az ötlet, hogy emléket állítson e közepesen nagy idők lázadó szellemű lemezlovasainak; lehet, hogy korábban valami évforduló is volt a dologban, de Curtis akkor még nem tartott ott rendezőként (noha a Négy esküvő és egy temetés vagy a Sztárom a párom forgatókönyvírójaként rég bérli a brit romkombirodalom trónját).

Minden gépnek van valahol egy gombja, amivel ki lehet kapcsolni. Fájdalmasan friss élmény még a világvége, nyilván ez okozza, hogy a gépek elleni szabadságharc legjobb elméi sem jutottak ennél messzebb a felismerésben, de van idejük, az Arnold nélkül újraindított Terminátor-sorozat készítői hosszú távra terveznek.

A téma a drótkötélen hever, a World Trade Center ikertornyai között, 417 méter magasan a manhattani flaszterszint felett. De nemcsak hever, sétál is: nyolcszor teszi meg a tornyok közti távolságot, szóba elegyedik egy közelből érdeklődő sirállyal; összesen 45 percet tölt a kötélen, mielőtt feladja magát az egyre türelmetlenebb rendőri erőknek. James Marsh dokumentumfilmes két dolgot tehetett a kötélen egyensúlyozó alakkal: vagy lehozza a földre, és az életbiztosítással élők megnyugtatása végett megfejti - mondjuk a pszichológia és a fontoskodás eszközeivel - a mozgatórugóit, vagy hagyja hősét, hadd maradjon az elérhetetlen magasságban, és valami mással tölti ki a műsoridőt. Marsh inkább e másra tett,

Annyi drogbáró, terroristavezér és diktátorocska után Hollywood végre pihenhet; megvan az új, tartósnak ígérkező ellenségkép: késsel-villával eszik, öltönye van és vállalatbirodalma, országokat tesz zsebre, keresztnevükön szólítja a bankautomatákat, és saját csapattal indul az olimpián. Aki úgy összeüt egy ilyen corporate thrillert, hogy senki sem röhögi el magát rajta, azé a műfaj kisdoktorija, ám aki tudja ezt frakkban, fordítva is, elegántosan elviccelve a dolgot, az az igazi spíler. Tony Gilroynak mindkét fokozat összejött: -köves-