Az Amerikai szépség híres nyitójelenetében felülrõl közelítettünk a polgári nyavalyákat rejtõ kertvárosra, és az sem volt akármi, amikor Kevin Spacey fõszereplõtõl szokatlan beletörõdéssel már a legelején bemondta, hogy 42 éves amerikai férfi létére egy éven belül halni készül. Bár ezúttal oldalirányból közelítünk a medencés (kis)polgári síkra, mely valamelyest el is marad a Lester Burnham-i nívótól, a kezdeti panaszhang majdhogynem ugyanaz: íme egy férfi, aki nincs is itt. A felsõ nézõpontról sem mondunk le teljesen, a felhõk fölül azonban nem egy mennyei statiszta gyújt rá egy halálosan közönséges sztorira; annál itt nagyobb erõk munkálkodnak a kertvárosi lelkek megváltásán. Ha pedig valaki olyan tételben fogyaszt mirelit pizzát, és hozzá annyit vedel, mint az új bérlõ (Luke Wilson), ott valóban megérett a helyzet egy kiadós megváltásra. Hõsünk persze csak a felújítók gondatlanságát látja abban a háza falán terebélyesedõ foltban, melyben csupaszív szomszédasszonya Jézus képmására ismer, de vajon meddig tartható a cinizmus egy olyan embermesében, melyben Radha Mitchell játssza a néma kislányát egyedül nevelõ másik telekszomszédot. A játék a folttal, hogy ki mit akar látni a falon, egész jó mulatság, még Burnham piti valóságába is belefért volna egy ilyen elszínezõdés. A meghirdetett kisemberes programból mégsem teljesül semmi, a világfájdalmas popzenei kíséretek és a rendezõi együttérzésrõl tanúskodó kameraállások tesznek róla, hogy a tervezett kis istenes filmbõl egy virtigli hõstörténet kerekedjék.
Forgalmazza a Fórum Home Entertainment
**
