- legát -

Hiába az egykori tegező viszony, a vietnami kultúráról legfeljebb annyit tudunk, hogy strandpapucsban, csüngő hasú malackában, gerillaháborúban felállítandó dzsungelcsapdákban, kerékpárszerelésben és orosz rulettben erősek, bár ez utóbbiban csak mint játékmesterek. Persze ez a felszínes ismeretanyag legfeljebb arra elég, hogy megállapítsuk: a magát ma is szocialista köztársaságként aposztrofáló kelet-ázsiai országban az élet még akkor sem operettlibrettó, ha állampolgárai minden este azzal a büszke tudattal térhetnek nyugovóra, hogy megverték az amerikaiakat, méghozzá igazi háborúban.

A rémfilmek velejárója, hogy az aktuális szörny mindig valamiféle vidám fiatalokból álló társasággal próbálkozik, többnyire sikerrel. Unalmas szombat éjjeleken elég csak egy pillantást vetni valamelyik kábeltévé műsorára, egészen biztos, hogy nevenincs fiatal amerikai színészek szinkronizált sikolyától lesz hangos a lakás, felidézve a nyolcvanas évek videós hőskorszakát, amikor még a módosabb házibulikon volt penzum egy-két ilyen - akkor még hangalámondásos és katasztrofális képminőségű mocsok - megtekintése.

Vannak, akik huncut cuncimókusnak tartják az egeret, mások viszont éppen ellenkezőleg: valamiféle átmenetnek a csótány és a patkány között, amit minden eszközzel irtani kell. Rajtuk kívül még vannak a rajzfilmesek, akik éppen ezt az ellentétet felhasználva csinálnak hőst a kis rohadékból, már-már természetfeletti képességekkel ruházva fel, nem törődve azzal, hogy az igazi egérnek körülbelül akkora agya van, mint egy közepes méretű zsírdarab egy szelet turistaszalámiban.

"Ezt a környéket zsaruk lakják." Hatalmas tévedés lenne azt gondolni, hogy ilyet legfeljebb ábrándozó kisnyugdíjasok, hallucináló Teve utcai PR-előadók meg a kabinos bácsi a BM-üdülőből mondhat. Itt van például James Mangold, tisztességes hollywoodi forgatókönyv- és filmkészítő iparos, aki szintén erről fantáziált. Egészen pontosan egy jerseyi kertvárosról, ahová megfáradt zsaruk térhetnek haza műszak után, nem is akárhonnan. Naná, hogy a folyó túlpartjáról, a bűnös New York Cityből, ahol ami van, az minden, csak nem közbiztonság. Sebaj. Ott van Garrison N. J., a béke szigete. Takaros dácsák, takaros autók, kis feleségek meg egy zártkörű kocsma, a Négy Ász, ahol a szolgáló-védők kedvükre alázhatják egymást sörgőzös fejjel minden áldott este. Ezt a minimumot, amit tulajdonképpen minden nagyvárosi zsaru megérdemelne, ők valóban megkapták.

A normális kerékvágásnál nincs abnormálisabb dolog, de az emberek többsége még elképzelni sem meri, milyen következményekkel járhat a kizökkenés. Amikor kukorékol a vekker, a főnök butaságokat parancsol, a piacon meg elvész a bevásárlólista, akkor a lelkiismeretesebbek még fölteszik a kérdést, mi a faszér´ csinálom ezt az egészet, de egyre többen vannak, ráadásul egyre fiatalabbak, akik már nem kérdeznek semmit, csak sodródnak házirendjükkel az öregkor felé, nyalnak és nyelnek, teszik, amit kell. Időnként a szelepet is kiengedik, van, aki konditeremben, van, aki a Távol-Keleten, gyermekemberek társaságában.

A gruppenszex és a számháború mellett az utóbbi évek legnépszerűbb társasjátéka a Scrabble. A betűkirakó táblás szórakozás 1996 óta már nemcsak a családi rendezvények, zsúrok és társasutazások privát szférájában, hanem a nyilvánosság előtt is zajlik: októberben, novemberben rendezik meg az országos bajnokságot egyre több résztvevővel. Akik nem bírják őszig, annyira dolgozik bennük a bizonyításvágy, havonta egyszer a Merlin Klubban mérhetik össze erejüket.

Ma már szinte minden nagyobb településen, így Székesfehérváron is, van egy afféle ékszerdoboz, amit óvárosnak, belvárosnak vagy csak szimplán bevásárlóutcának neveznek, ahol nincsen panel, nincsenek önkéntes lakásfoglalók. Egy kirakat, amivel büszkélkedni lehet, forgalom alig, és az is idegen.

Néhány évvel ezelőtt a kötöde, a farmerszabászat meg a szitanyomás volt a nagy üzlet, mostanában viszont a munkaruha-készítés vált népszerűvé. A gyártókat, forgalmazókat még az sem kedvetleníti el, hogy a munkásosztály mint olyan gyakorlatilag megszűnt.

Akkor, amikor már mindenkinek van sajtóterméke a rotweiler-tenyésztőktől a veteránautó-rajongókig, tulajdonképpen furcsa, hogy a pedagógusoknak egészen mostanáig nem találtak ki olyan lapot, ami mögött nincs szakszervezet, minisztérium vagy más hivatalos közeg, vagy ami nem csak a szigorúan vett szakmai dolgokat részesíti előnyben. Szóval afféle magazint, amiben se politika, se továbbképzés, viszont sok nagy színes és sok kis szürke.

Tunéziában az idegenforgalmisták elég hamar rájöttek: azzal, hogy beterelnek egy turistabuszt a sivatagba, legfeljebb néhány óráig tudják lenyűgözni a fényképezőgépes falkákat, onnantól kezdve viszont nyomasztóan unalmassá válik a homokos panoráma. Mégis fölépítettek egy rakás luxusszállodát az oázisokban, és úgy tűnik, nem csináltak hülyeséget, mert intenzív propagandával eljutottak odáig, hogy a kalandra éhezők egész évben özönlenek sivatagot nézni. Úgy gondolják, nincs is annál romantikusabb, mint egy légkondicionált szoba erkélyéről tanulmányozni a Szaharát, ráadásul olyan felejthetetlen élményt is kínál egy ilyen utazás, mint a tevegelés.

Manapság rossz és nagyon rossz zenekarneveket adnak. A Tax Free ez utóbbiak közé tartozik, reptereken kapható cigi, pia ugrik be, áfa-mentes, a borítóról viszont már afféle Cotton Club-hangulat árad, szóval a harmincas évek: rulettasztalnál ácsorgó, szivarozó jóemberek, ingujjban, nadrágtartóban, borsalinokalapban, szóval nem olyanok, akiknek az a néhány százalék megtakarítás jelentene valamit. Hogy tovább bonyolítsák a helyzetet, a Tax Free tagjai a kilencvenes évek funky-gengsztereinek tartják magukat, a funkyról meg rajtuk kívül mindenkinek a hetvenes évek ugranak be, de ne firtassuk tovább.

Jövőre lesz 125 éves Budapest, és már most letehetjük a nagyesküt, hogy a Városház utcából ismét jobbnál jobb ötletekkel fogják elkápráztatni a főváros közönségét. Pontosabban: szerintük jó ötletekkel, vagyis azokkal a ferencjóskás, sziszis, nagykörutas élőképekkel, amelyeket már az elmúlt években is láthattunk. Jó kis felszínes cirkuszokkal, bámész tömeggel, olcsó ideológiával, ami körülbelül annyit tesz, "polgári identitást ennek a kétmillió lakónak, hadd edződjenek, és hadd gondolják azt, hogy ez a rohadt élet egy kurva nagy cukrászda, vagy legalábbis az volt".