Vannak, akik huncut cuncimókusnak tartják az egeret, mások viszont éppen ellenkezőleg: valamiféle átmenetnek a csótány és a patkány között, amit minden eszközzel irtani kell. Rajtuk kívül még vannak a rajzfilmesek, akik éppen ezt az ellentétet felhasználva csinálnak hőst a kis rohadékból, már-már természetfeletti képességekkel ruházva fel, nem törődve azzal, hogy az igazi egérnek körülbelül akkora agya van, mint egy közepes méretű zsírdarab egy szelet turistaszalámiban.

Vannak, akik huncut cuncimókusnak tartják az egeret, mások viszont éppen ellenkezőleg: valamiféle átmenetnek a csótány és a patkány között, amit minden eszközzel irtani kell. Rajtuk kívül még vannak a rajzfilmesek, akik éppen ezt az ellentétet felhasználva csinálnak hőst a kis rohadékból, már-már természetfeletti képességekkel ruházva fel, nem törődve azzal, hogy az igazi egérnek körülbelül akkora agya van, mint egy közepes méretű zsírdarab egy szelet turistaszalámiban.

Persze az egér mégsem annyira hülye, mint azt gondolnánk! Például szereti tudatosan idegesíteni az embereket és a rájuk specializálódott állatokat, mindent megrág, mert baromi kíváncsi. Igaz, hamar meg is öregszik. A Brehm Áben arról olvashatunk, hogy nem veti meg az alkoholtartalmú italokat sem. Ilyenkor szokott leállatiasodni.

Természetesen a rajzfilmegerek ennél jóval többre képesek, főleg ha macskákról vagy macskának öltözött Hofi Géza- és Koós János-szívatásról van szó. Az animátorok már végigjátszottak mindent, amit a témában el lehet képzelni, talán még annál is többet: ha egy macska százszor élne, akkor sem bírna ki annyit, mint például Tom egy Tom és Jerry epizód öt perce alatt. Ettől a lehetetlenségtől röhögik vörösre magukat egérrajongók és -gyűlölők egyaránt.

Hogy ebből a néhány perces üldözősdiből egész estés filmet lehet csinálni, méghozzá élő szereplőkkel, egészen mostanáig senkinek sem jutott az eszébe, de ami késik, nem múlik. Alan Rifkin éppen Tomra, Jerryre és még egy rakás rajzfilmfigurára hivatkozva elkészítette az Egértanya forgatókönyvét, és mit ad isten, voltak, akik áldást, pontosabban egy szekérderék pénzt adtak arra, hogy megvalósuljon ez az agyrém.

Persze szó sem volt úttörésről, az élőállatos-számítógépes családi moziként hirdetett vállalkozások a Babe óta (aki mégiscsak összeröfögött egy Oscart) egyáltalán nem szokatlanok. De amíg az ilyen filmek édes-bús dolgozatok, az Egértanyában erről szó sincs. A reklám- és videóklipeken edződött rendező, Gore Verbinski első egész estésében egyáltalán nem a meghatódásra hajt, hanem megpróbálja a burleszkre, az abszurdra kihegyezni a dolgot. Az alaphelyzet egyszerű, két balfasz próbál megsemmisíteni egy egeret, a kivitelezés viszont ennél jóval bonyolultabb, hiszen másfél óráig kell gegekkel, hancúrokkal, trükkökkel ellátni a nagyérdeműt, legalább annyira fergetegesen és elvetemült módon, mint ahogyan az a néhány perces rajzfilmekben szokásos.

Nem csoda, hogy az első tervek szerint rajzolt egér szívatta volna a főszereplőket: valami kis bájos mütyür, akiből póló- és kulcstartósztár is lehetett volna, de a készítők elálltak ettől az üzletileg kétségkívül csábító megoldástól. Inkább egy igazi rágcsálót (a valóságban persze hatvan példányt dresszíroztak a forgatáson) fogtak munkára, ami mindenképpen kifinomultabb ízlésre vall, pedig biztosan számoltak azzal, hogy egy valóságos egérből, lehet bármilyen cukimadár, sohasem lesz Mickey Mouse kaliberű sztár, egész egyszerűen azért, mert minden egér ugyanolyan, legalábbis nekünk, hülye embereknek. Pap Rita például biztos, hogy megmaradt volna az eredeti változatnál.

A tisztességes szándékhoz profi technokratákat szerződtettek, a kivitelezéssel nincs is semmi baj. Nagyszerű komédiás a két főszereplő, Nathan Lane és Lee Evans, épkézláb maga a történet, nem lenne egy rossz szavunk sem, mégis valami nem stimmel. Talán, mert a gegek, amiket ezerszer láttunk már rajzfilmen, egyszerűen nem hatnak élőben, de az is lehet, hogy Verbinski egyszerűen nem mert harsány bunkóba átmenni, pedig valószínűleg ez lett volna a célravezető. Bocsánatos bűn, hogy első filmesként összes gyerekkori élményét bele akarta gyömöszölni mozijába, a Merry Melodies mellett Chaplint, Fritz Langot, sőt még a Reszkessetek, betörőket is, de ezzel csak utalgat összevissza, és ez a finomkodás teszi a filmet a vége felé már menthetetlenül unalmassá. A célközönség (papa, mama, gyerekek) ásítozásából legalábbis erre lehetett következtetni. Ahhoz viszont, hogy az Egértanya kultuszfilmmé váljon, túlságosan kommersz, a rendező odáig már nem mert (nem hagyták) elmenni, hogy fittyet hányjon a hollywoodi játékszabályoknak.

Ami az Egértanyában igazán emlékezetes, az Christopher Walken felbukkanása Caesar, a rágcsálóirtó szerepében. Egy kőkorszaki Ford mikrobusszal érkezik, tetején hatalmas műanyag csótánnyal, majd FBI-ügynökre veszi a figurát, diktafonba mondja a hülyeségeit, csodafegyvereket vet be. Alakítása, akár a Ponyvaregényben, tanítani való tömény abszurd.

Kár, hogy tíz perc múltán az egér kicsinálja.

- legát -

Mouselint, színes, szinkronizált, amerikai vígjáték, 1997, 99 perc; rendezte: Gore Verbinski; fényképezte: Phedon Papamichael; zene: Alan Silvestri; szereplők: Lee Evans, Nathan Lane, Christopher Walken; a UIP-Duna Ffilm bemutatója