Nem szól ránk a házmester.
Friss festéktől csillognak a házak, sípolnak a macskakövek, az egész még ilyenkor, februárban is megható, pedig csak néhány kísértet járja be a terepet, bebábozódott figurák, pincérek, teremőrök, taxisok között ténferegve, és az sem számít, hogy majdnem tavasz van, plusz vasárnap. Mindenütt csak a zárva felirat olvasható. Se kocsma, se kávéház, a helyi kultúrközpont, az István Király Múzeum nyitvatartási ideje is korlátozva, hova is lehetne betérni, ha nem a Fekete Sas Patikamúzeumba, ami csodák csodájára nincsen berácsozva.
A két helyiségből álló apró boltocskában - amit azért erős túlzás múzeumnak nevezni - felbukkan egy igazi néni, kezünkbe nyom egy tájékoztatót, amiből megtudhatjuk, hogy az itt látható cuccok több mint kétszáz évesek, a bútor éppúgy, mint a tégelyek, üvegcsék, mozsarak. Talán még a nénit is a jezsuiták szervezték be, amikor 1746-ban megnyitották intézményüket.
A patika 1971-ig működött valóságosan, volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, Tardyl, Amidazophen, Valeriana meg amit akartok, és csak kétszázhuszonöt évi üzem után jöttek rá arra, hogy még mindig nem cserélték ki a bútorokat. Ezt követően lelkes patikatörténészek estek neki az enteriőrnek, négy évig kapargatták a festékrétegeket a tölgyfa berendezésről, míg végre előbukkant az eredeti változat, ami tizenkét évig készült (1746-1758 között dolgozott rajta a messzi földön híres Baumgartner-műhely). Igaz, barokknak indult, de az utolsó darabok már a rokokó stílusjegyeit viselik magukon, bizonyítva, hogy a divat akkor valamivel gyorsabban terjedt, mint manapság.
A tájékoztató olvasmány után a nénit lehet kérdezni erről-arról, de ha nem vagyunk kíváncsiak, akkor is elmondja, hogy a szobrokat azért csinálták hársfából, mert az a legidőtállóbb; hogy az üvegekből azért van ilyen kevés, mert a többi már eltört, no és persze azt is, hogy a beázás a plafonon nem a restaurátori munka része.
Nyugtatót viszont receptre sem ad.
- legát -
