Douz, ez a tipikus sivatagi település arról híres, hogy januárban itt rendezik meg a Festival du Saharát, ahol a helybéliek mindent bemutatnak, amit csak egy tevével be lehet mutatni talajon, vízen és levegőben. A falu legalább háromszáz kilométerre van Tunézia déli határától, mégis nyugodtan kiírhatnák rá: végállomás. Ami az országból ezután következik, az merő homok, majd egy idő után Algéria, ahol szintén hasonló feltételekkel szembesülhet a fanatikus túrázó, ha addig szomjan nem halt. Azért van más megoldás is, a komolyabb utazási irodák terepjárós szafárikat szerveznek a déli irányba, vagyis a semmibe, viszont akik ilyenre befizetnek, pénzükért még azt is gondolhatják, hogy ez maga a Párizs-Dakar rali, sőt a szerencsésebbek gazellákat, hiénákat vagy éppenséggel olyan eszement madarakat figyelhetnek meg, mint a pusztai tyúk vagy a vastag csőrű pacsirta. Arrafelé a legjellegzetesebb élőlény mégis a skorpió, ami nem igazán üdítő látványosság még akkor sem, ha az itt élő faj állítólag csak annyira veszélyes az emberre, mint Frenreisz Károly a Bilboard Top 10-re.
Persze a szafárikon való részvétel meglehetősen drága, az igazi tömeges szórakozást sokkal inkább
a tevegelés
jelenti, aminek csupán egyik eleme - bár minden bizonnyal csúcspontja -, hogy a turista ül a dromedáron és megy vele néhány kört.
Douzban, a falu végén - biztos, ami biztos alapon - egy hetedhét országra szóló hotelt építettek, és a szállodához két dromedárdroszt is tartozik, legalább kétszáz felnyergelt állattal. A porban hajcsárok ücsörögnek vagy heverésznek kuncsaftokra várva, még külön büféjük is van. Feltűnő, hogy a berber sivatagi szerelésbe öltözött tevevezetők vagy nagyon öregek, vagy nagyon fiatalok, a generációs szakadékot csupán néhány negyven körüli napszemüveges, öltönyös férfi hidalja át. Valószínűleg a főnökök lehetnek, mivel ők tárgyalnak az idegenvezetőkkel, legalább annyira bizalmas arckifejezéssel, mintha éppen a Keleti parkolójában próbálnának eladni tízezer dollárt.
Ezalatt a turisták ott topognak a homokban, és körülbelül úgy néznek ki,
mint egy rakás hülye,
ami leginkább annak köszönhető, hogy a szállodai trafikban kivétel nélkül mindenkit beöltöztetnek népviseletbe. Egészen pontosan úgy fest a dolog, hogy a kuncogó vendégek fejére kötnek egy rikító kék kendőt, majd még kapnak egy olyan fekete-fehér csíkos köpenyt is, a jebbát, amilyet Európában kizárólag Luciano Pavarotti visel Juventus-meccseken. Állítólag felárért Afrika Korps-egyenruhát és Ernst Rommel-gumiálarcot is lehet bérelni a nagy kalandhoz, az viszont biztos, hogy a vidám jelmezpróba a legjobb alkalom a trafikosnak, hogy megpróbálja elsózni a boltban fellelhető összes plüsstevét, tevés kulcstartót, tevés pólót és humoros témájú tevés képeslapot, még a szörföző dromedárosat is. Többnyire sikerül neki.
Púposra pattanni
körülbelül annyi erőfeszítést igényel, mint fölülni egy kitömött dán dogra, bár az tény, hogy a teve jóval szélesebb. Amikor a kalandleső kényelmesen elhelyezkedik a púp mögé szerelt nyergen, a hajcsár olyan hangot ad ki, amire nálunk csak köpőcsészére görnyedő férfiak képesek bizonyos kor fölött, majd pálcával rácsap az állat pihenő lábaira, mire az föltápászkodik. Ha a magasság okozta megrázkódtatástól nem pottyan le az utas, akkor innentől kezdve már simán mennek a dolgok: elindul a karaván, két dromedárt vezet egy hajcsár, az úti cél pedig néhány száz méterrel távolabb van, ahol aztán a turistákat leszállítják "fotó, fotó" felkiáltásokkal. A leszállás már kissé problémásabb, mert a teve először mellső lábait teszi le, így aztán egy pillanatra lejtővé alakul át, de ezt a néhány másodpercet erős kapaszkodással ki lehet bírni. Földet érés után kezdődhet a vad kattogtatás egészen addig, amíg csak föl nem bukkan a dombok mögül egy férfi, aki úgy veszi le egy dinárra (kb. 170 Ft) a megszeppent tevegelőket, hogy mindenkinek a fejére húz valami cipőfűzőszerűséget, aztán ráordít, hogy "dinár", és nyújtja a markát. Viszont neki már nem kell fizetni a közös fotóért. Persze az igazi attrakció csak ezután következik. Csodálatos fekete lovon megjelenik egy fekete ruhába öltözött harcos - akit csak azért nem nevezhetünk Omar Sharif-hasonmásnak, mert Tunéziában tulajdonképpen mindenkit annak nevezhetnénk, aki bajszot visel -, összevissza hadonászik egy karddal, füttyent nagyokat, majd ő is beáll egy-egy fénykép erejéig a kamerák elé egy-két dinár közötti árfolyamon. Aztán fölpattan lovára, és mint szélvész elhúz a dűnék mögötti búvóhelyére, hogy aztán a következő csoporttal megint végigcsinálja ezt a balhét.
Visszafelé menet aztán nem történik már semmi különös. Talán még élvezni is lehetne a dolgot, ha nem tűnne föl, hogy a teve nyaka csupa seb. Persze, az ilyen apróságot könnyű elfelejteni, pláne itthon, így január tájékán.
- legát -
