LAP
Lehet így is
Budapesti Negyed
Jövõre lesz 125 éves Budapest, és már most letehetjük a nagyesküt, hogy a Városház utcából ismét jobbnál jobb ötletekkel fogják elkápráztatni a fõváros közönségét. Pontosabban: szerintük jó ötletekkel, vagyis azokkal a ferencjóskás, sziszis, nagykörutas élõképekkel, amelyeket már az elmúlt években is láthattunk. Jó kis felszínes cirkuszokkal, bámész tömeggel, olcsó ideológiával, ami körülbelül annyit tesz, "polgári identitást ennek a kétmillió lakónak, hadd edzõdjenek, és hadd gondolják azt, hogy ez a rohadt élet egy kurva nagy cukrászda, vagy legalábbis az volt".
A többségnek egyébként mindegy, akik meg nem csak erre a századfordulós mûbalhéra kíváncsiak, legyen a Budapesti Negyed a kötelezõ irodalom! A most megjelent összevont szám éppen azzal foglalkozik, amibõl a fõpolgármesteri hivatal PR-munkatársai is merítenek, vagyis a századfordulós tömegkultúrával. Csak hát a legújabb kori Nagykörút-ceremóniamesterek basznak a háttérre, beérik egy-két cirkalmas betûtípussal, a kisföldalatti állomásainak csempéjével meg a Budapest, Budapest, te csodással, ennyire telik, ennyit várnak el tõlük, hagyjuk a fenébe és inkább örüljünk a Budapesti Negyednek, amelyben végre helyére kerülnek a dolgok.
Hanák Péter az operettrõl, Szabó Dániel a hirdetésekrõl, Gyáni Gábor az áruházakról, Granasztói Péter a vurstliról ír már-már zavarba ejtõ körültekintéssel, és ez csak néhány különösen érdekes téma a majd´ négyszáz oldalas folyóiratból (?). Az írásokból átjön a korabeli atmoszféra, pedig abban a jellegzetes "kutatói stílusban" fogalmazódtak meg, amit annyira, de annyira unalmasan is lehet mûvelni. Talán a témák könnyedsége teszi, talán a szerzõk tehetsége, de ezeket az írásokat nyugodtan ajánlhatjuk bárkinek, iskolai végzettségtõl függetlenül, akit érdekel a fõváros története. Az összeállítás végén a "kor hangjait" is olvashatjuk: Krúdyt, Heltai Jenõt, Szép Ernõt, Karácsony Benõt, legutoljára pedig Tóth Ede Tolonc címû népszínmûvét, hogy még véletlenül se higgyük azt, amit hinni szeretnénk a korabeli fõvárosról, hogy olyan magasröptû és makulátlan volt. Frászt.
A Budapesti Negyed megint talált valami nagyon izgalmas dolgot, bár nálam még mindig a tavalyi összevont szám, a kávéházas eddig a legtökéletesebb.
- legát -
**** és fél
LEMEZ
Megbízható zúzás
Metallica - Reload
Nem tudom, miért tartja magát a Metallica olyan borzalmasan nagy újítónak - fennállásuk 16 éve alatt õk se változtak többet, mint mondjuk Kozák András. Egy ideig egyre jobb számokat írtak, aztán felértek a csúcsra, azóta tartják a szintet. A Metallicát azért szeretjük, mert õk csinálják a legmegbízhatóbb zúzást, bárhol belehallgathatunk az albumokba, 60 százalék valószínûséggel vadállatul szóló gitárcsiholás-nyektetés, 40 százalékban pedig míves üvöltés fogad. A banda legradikálisabb változása az volt, hogy egyszer finoman beúsztattak egy countrygitárt, meg hogy levágatták a hajukat, amikor már minden valamirevaló zenész rég megszabadult a rõzsétõl. A velejéig konzervatív rajongótábor azonban még egy egyszerû barkóigazításkor is gyanút fog: felpuhult a program!
A heavy metal-szappanoperák kedvelõi számára van a The Unforgiven II, a Slither címû szerzemény pedig gyakorlatilag Enter Sandman II, csak nekik nem tûnt fel a hasonlóság; szakajtónyi ilyen számuk van. Jellemzõ, hogy már vagy tízszer meghallgattam a Reloadot, amikor eszembe jutott, hogy állítólag Marianne Faithfull is énekel az egyik számban. Nem hagytam annyiban, bár meg kellett néznem a kísérõfüzet apró betûs részét. Hogy megtaláljam Marianne Faithfull hangját egy Metallica-lemezen, ez szép. The Memory Remains a szám címe, vissza is pörgettem: valószínûleg az a "na-na-na"-dünnyögés lesz, aminél korábban is elmerengtem már, milyen érdekesen eltorzították a Hetfield hangját. Ha csak ennyirõl volt szó, hogy került ide a mûvésznõ? Biztosan a Lars Ulrich haverja.
- winkler -
PolyGram, 1997
****
LEMEZ
A dal ugyanaz maradt
Led Zeppelin - BBC Sessions
A hetvenes évek elejére lecsengett a klasszikus, négytagú szóló-kísérõ-basszus-dob csoportok egyengalléros, egyenzakós, négyakkordos idõszaka. Egészen biztos voltam benne, és aligha csak én, hogy a Creammel, a Blind Faithszel, a Zeppelinnel, fõleg pedig Zappano mesterrel a rock olyan csúcsok felé tört ki ebbõl, ahonnan már csak valami egészen más, dzsesszfúziós irányokba vagy hátramenetben a nyálas nagyipari ragacs sötét mélységei felé vezethet út, az underground pedig majd szerényen és szelíden szétcsordogál a szubkulturális hajszálrepedéseken. Rémlik, hogy nem egyedül hittem ezt. Ekkortól sokáig nem követtem a rocktörténéseket, késõbb pedig, a helyes útra visszatérve, már egészen új világokba kapcsolódtam vissza, ahonnan nézve a hatvanas évek minden öröme-nyomora fokozatosan átcsúszott a bávatag nosztalgia megértõ vicceskedéseibe.
Nem is tudom, hány éve, hogy nem hallgattam Led Zeppelint.
És egyszerre csak belesiklott a lejátszóba ez a két CD, sorban, megfordítva, összevissza, és igazából csak most lett világos nekem, hogy a Zeppelin nem csupán kiterjesztett poszt-Yardbirds-Jimmy Page plusz Robert Plant-sikolyok, hanem kõkemény erupció-mûhely, szigorított blues, fegyelmezettre fogott improvizációs elvadulás, próbálkozás és újraindulás.
Huszonnégy rádiófelvétel a BBC-nél, az 1969 és ´71 közötti idõszakból, részben koncertkörülmények között, öt-tíz perces, többnyire ma is elfogadható, kíméletlenül belendült, improvizált próba-káoszok. Múltsajnálatból egy kevés nem tesz a hallgatásnak rosszat, de mûködik enélkül is, nem nagyon kell a fogat szívni. A Whole Lotta Love a közismert verziónál nyersebb, jobb, a Communication Breakdown három különféle verzióban, pedig csak néhány nap az eltérés a felvételek között. Két és fél óra fémkemény rock, annál jobb, minél hangosabban, és persze, ha lehet, fejhallgatón. Idõsebbeknek elengedhetetlen, jóérzésû fiataloknak karácsonyi ajándék, hadd tanuljanak valamit õk is, a rohadékok!
- kyt -
*****
KONCERT
Hol volt, hol nem
I Love You az Emkében
Hogy melyik népmûvelõ ment át kávéházi szögletzászlóba, takarja jótékony félhomály; a lényeg, hogy a Józsefvárosi Klubot elnevezték Emkének. A kis helytörténész csupán azzal nem számolt, hogy a kíváncsiskodók akár egy órán keresztül is kóvályoghatnak a Blahán, keresgélve, hol a francban lehet a hely. Mármint így: Emke. A hasonló nevû étterem már évek óta Chicago, a szálloda viszont nem, az még mindig Emke, háromcsillagos, különösen ukrán vendégek kedvelik, külön bejáratú klubja, a Maxim Varieté viszont régóta nem üzemel.
Mire kiderül, hogy ez az Emke - mármint a klub - tulajdonképpen régi terep, szóval a "józsefvárosi", már semmi sem számít. Perfekt idõgép bekapcs.: minden ugyanolyan, mint 1981-ben, a dugibüfé, a lambéria, a szag.
Egy gimnazista zenekar nyomulgat, Mûszaki Hiba, ilyet is láttunk akkoriban, a gyerekek úgy néznek ki, mintha egy 1985-ös Sexepil-koncertrõl szalajtották volna õket a Rádayból, lelassult dolgokat csinálnak annyira amatõr módon, hogy az már nem is bájos. A szövegbõl csak annyit lehet érteni, "álom", hát persze, mi más? A vilmoskörte viszont elég olcsó, valamit valamiért.
Az est fõnyereménye az I Love You zenekar, már korban is passzol a helyhez. Hihetetlen a kezdésük körüli cécó, amit a folyosón végignézünk. Egy kamionnyi kínai bugyi nem lenne elég annak a húsz befelé sikoltozó egyetemista lánynak a féken tartására. A lelassult, pszeudopedofil rock and roll-sztárok izgatólag járkálnak fel-alá, és visszafogott intellektusukkal még csiganyomokat is hagynak maguk után. Aztán mikor egy megvadult koalára jellemzõ valótlan lendülettel elkezdik szaggatni a húrokat, szuicid szexualitásról énekelve, még forróbb lesz a hangulat, és a közönség egy emberként tapad a zenészek nyelvére. A sok hülye rapper és rock and roll-gyerek meg már a százhuszadikat ásítja odakinn, mert ez a zene nem mindenkit indít be. Itt az van, hogy vagy kinn vagyok, vagy benn vagyok, és ez perceken belül eldõl. Csak olyankor ébred fel a folyosói vidám elfekvõ, amikor az énekesnõ már zavaróan hamisan énekel, vagyis amikor énekel. De mi ravaszan tudjuk, hogy ez pontosan és tudatosan így van tervezve.
- sisgát -
***
videó
Old Bond
Õfelsége titkosszolgálatában
Titokban, egy-egy percre, néha minden pasi 007-es ügynök, ami azért is szerencsés, mert néha minden csaj a 007-es ügynök nõje. Gazdagok a csávók, okosak, erõsek, ötszáz méter szabadesés után el tudják kapni az ellenséges repülõ szárnyát. A nõk viszont mindig szépek.
Egy rendes titkos ügynök egyébként elkaphatná a videókazetta-kalózokat is, akik - miként arra a kiadó a kazetta elején rámutat - a "kábítószer- és leánykereskedelemmel foglalkozó alvilágnak hajtanak hasznot". Az alvilág 1969-ben még csak a biológiai fegyvernél tartott, amivel az ENSZ-et lehetett zsarolni, ha a fõmaffiózót alakító Kojak nem kap amnesztiát és fõleg a tisztes visszavonuláshoz számára elengedhetetlen grófi címet. A grófság körül forog az egész szupertitkos ügy, viszont télen Svájcban nagyon sok hó esik, és ezért a titkos James Bondnak álruhában, egy lábon síelve, százzal kell tépnie. Útközben összeszedi a konkurens maffiavezér lányát, akivel már korábban egymásba szerettek. Kojak viszont egy jól célzott lövéssel hólavinát zúdít a szerelmespár nyakába, így a végén elrabolja a csajt. Ez Bondnak jó. Miért is? Mert így egy gonddal kevesebb. A frissen, alighanem a karácsonyra várható vadiúj Bond elõszeleként tékákba került opus legnagyobb hátránya, hogy a hetest nem Roger Moore, de nem is Sean Connery, még kevésbé Pierce Brosnan, pláne nem Timothy Dalton, hanem a méltán elfeledett George Lazenby adja benne.
- jáni -
** 1/2
klip
Keszong
Jonas Ackerland: Smack My Bitch Up
A Prodigyben sok van, mi csodálatos. Elsõnek mindjárt a zene, az eleven kígyóvá változtatott bot. Mert nekem a techno még a legsavasabb, legelrévültebb változatában is botból van. De ha jön Liam, és ráordít, mindjárt emberes lesz az egész. A lemezzel összerakott hangzás megszólal a színpadon is, akkora meggyõzõ erõvel, akár egy hasba rúgás. És ehhez nem kell se füst, se köd, se pirotechnika, se bombázó gogo-girlök. Maximum odavetítik a háttérbe a felségjelükké vált keszont, az elõtérben meg táncolnak a vadak, a koreográfia leírhatatlan, ez nem a Balettintézet, ugrálnak, mint akit darázs csípett, vagy inkább hülye kígyó.
A szövegeik is bejöttek nekem, amilyen igénytelen vagyok, Adamis Anna mély értelmû költészete helyett beérem azzal, ha a fülembe húzzák, hogy "gyújtogató vagyok", meg "nálam a méreg, nálam az ellenszer". A be- és kilégzéssel meg pláne elvagyok egy életre.
Breathe - rendezte: Walter Stern - képben is jól beletalált, csak az volt a kérdés, hogy mi jön utána. Ne is kérdezz: Menj rá a nõmre! Rendezte: Jonas Ackerland.
A Smack My Bitch Up zenében nem üti ugyan felül Breathe-t, de ez most a legdurvább klip a halpiacon. Hõse esti kiruccanásra készül, zuhany, WC, mentálhigiéné: nagyobb mennyiségû szeszt dönt magába, és az orrát sem mulasztja el bepúderezni. A pultnál kezd, több vizespohárral, a csapos csak nehezen menti meg tõle az egész palackot, fogdossa a csajokat, õrületbe kergeti a DJ-t és botrányt okoz a férfivécében. Miután teleokádta a mosdót, ideje továbbállni egy házzal, sztriptízbár a Sohóban, és innen haza a zsákmánnyal: egy üveg bor és egy párducruhás szilikoncsoda. A legvégén jön a nagy poén, de nem mondom meg, hátha te még nem láttad.
A Prodigyben az is csoda, hogy adja a tévé, mégse robban fel tõle a képcsõ.
- bori -
*****
film
A lehetséges nyereséges
A miniszter félrelép
Bocs, de ez tényleg csak egy Visszhang lett, pedig nagyon készültünk mi is. Úgyszólván a hatása alatt álltunk az idestova esztendeje tartó reklámkampánynak. Vártuk nagyon, na. Most meg csak állunk, s a szánk nyitva van.
Kern András és Koltai Róbert mint filmrendezõk eddigi három kísérletükkel cca. félmillió mozijegyet adtak el. Akad, aki egész életmûvével sem hozott ennyit a konyhára, és mégis szeretjük. De ez mindegy.
Mint ahogy az is, hogy sokan régóta ordítják tele szájjal, tessék, a film tartsa el magát! Csinibabát nekünk, ezret, de legalább havonta egyet! Most eljött más dolgaiért becsült hazánkfia, Andrew G. Vajna, hogy megmutassa, lehetséges nyereséges mozit csinálni háztájiban is. Valóban, ki más, ha õ nem? Vállalkozása inkább kortünetnek tetszett, szimpatikussá azután vált, hogy a derék ember azt mondta, a Miniszterrel le akarja nyomni az aktuális amerikai sikerfilmeket, mintegy a nézettség terén, mert Európában az ilyesmi egész megszokott dolog, ha mi még álmodni sem merünk ilyesmit. Ez beszéd. Ha álmodunk, ha tervezünk, legyünk nagyralátók, bagóról a cselédlány vizionál. Nos, innentõl szurkoltunk Andynek. Szurkolunk most is, de már csak neki. Filmjének ugyanis tökmindegy, hányan nézik meg, azon már nem lehet segíteni. Az semmilyen.
Helyenként vicces, helyenként sodró, de mindvégig tökéletesen érdektelen. Egyedül Dobó Kata jól érzékelhetõ ártatlanságát és a profi vágást dicsérhetjük. Középfajú bulvárkomédia, ismert színészek ismert manírjaival. Meglehet, ez bejön, de a következõ ilyen biztosan nem.
Tehát ez nem pálya. Nem így kell. Ebbõl az itt maradók ugyan nem sokat profitálnak, hacsak a vágónövendékek nem. Bár az is valami.
- t -
Az InterCom bemutatója
***
videó
Posztponyva
A nyerõ
A Pulp Fiction bemutatásakor eléggé nyilvánvalóvá vált, a jövõben számos követõjét nyílik mód látni, s ezek az újfajta filmek, meglehet, érdekesebbek lesznek, mint a régiek. A Tarantino utáni mozi, ahogy vágyakozva neveztük.
Nos, az elmúlt évek számos utóhajtást hoztak, farvízi hajósok tömege szállt vízre. Legegyszerûbb azonosítási, felismerési mód a játszó személyek figyelése volt. Egy darabig. Ha valaki szerepelt a Pulp Fictionben vagy a Reservoire Dogsban, azt elõszeretettel kérték föl a hasonló szándékoktól ûzött alkotók. Michael Madsen, esetleg Steve Buscemi feltûnése egy darabban már iránymutatónak számított. Egészen addig, míg elõ nem kavartak olyan arcok, akik az említett két film környékén sem mutatkoztak, mégis meghatározóivá váltak az új nyelvjárásnak.
Ilyenformán napjaink Tarantino-színésze egy bizonyos Vincent D´Onofrio nevû pofa, közben, ki tudja, nem is hallottak egymásról. Három cím Vincent munkásságából: Féktelen Minnesota, Sötét zsaruk és dolgozatunk apropója, A nyerõ. A Féktelen Minnesota az idei év kétségtelenül legjobb tarantiánus mozija, ez színigaz. A Sötét zsaruk az öreg rókák (Industrial Light and Magic, Lucas és Spielberg) mutatványa, melynek rejtett tarantinói hagyományai akkora kasszát eredményeztek, ami a Jurassic Park II-t is verte. A nyerõ viszont sajnálatos módon csak egy gyenge utánzat egy csávóról, aki feszt nyerésben van a vegasi posztón, és ebbõl bajok származnak. A mûben megvan minden, mit a jeles elõzményekbõl átvenni érdemes, még Michael Madsen is felbukkan, csak a báj, a humor és a feszültség hiányzik. Igaz, errõl nem Vincent tehet.
- s -
A Mokép videója
**
