"Ezt a környéket zsaruk lakják." Hatalmas tévedés lenne azt gondolni, hogy ilyet legfeljebb ábrándozó kisnyugdíjasok, hallucináló Teve utcai PR-előadók meg a kabinos bácsi a BM-üdülőből mondhat. Itt van például James Mangold, tisztességes hollywoodi forgatókönyv- és filmkészítő iparos, aki szintén erről fantáziált. Egészen pontosan egy jerseyi kertvárosról, ahová megfáradt zsaruk térhetnek haza műszak után, nem is akárhonnan. Naná, hogy a folyó túlpartjáról, a bűnös New York Cityből, ahol ami van, az minden, csak nem közbiztonság. Sebaj. Ott van Garrison N. J., a béke szigete. Takaros dácsák, takaros autók, kis feleségek meg egy zártkörű kocsma, a Négy Ász, ahol a szolgáló-védők kedvükre alázhatják egymást sörgőzös fejjel minden áldott este. Ezt a minimumot, amit tulajdonképpen minden nagyvárosi zsaru megérdemelne, ők valóban megkapták.
Mielőtt azonban azt hinnénk, valamiféle rendőrtoborzó propagandafilmet látunk, amiben a főhősök ingyen buszbérletet, étkezési hozzájárulást, veszélyességi pótlékot, nyugdíjkorkedvezményt, a végén pedig még egy kacsintó Juszt Lászlót ábrázoló műbőr tárcát is kapnak, nyugodjunk meg! A Cop Landhez (piros pont a forgalmazónak, hogy a címet nem magyarosították mondjuk Zsaruföldre vagy Rendőriára) más típusú közhelyszótárat kell használni. Ahogy Serpico színre lépése - vagyis a hetvenes évek eleje - óta oly sokszor a vásznon, ebben a filmben is minden zsaru annyira, de annyira korrupt, hogy hozzájuk képest egy közbeszerzési ügyekkel foglalkozó önkormányzati középvezető maga Assisi Szent Ferenc. Még a kertvárosi nyugalmat sem a rendőrszakszervezet bulizta ki, hanem valamelyik brooklyni keresztapa. Az idillnek hallgatás az ára, egy tisztességben korrumpálódott rendőr különben se legyen énekes madár, vagy ha mégis, akkor könnyen pórul járhat. Csakhogy a szarnak olyan a természete, hogy megkavarodik, különösen, ha megvesztegethető rendőrökről csinálnak filmet.
Ilyenkor jön, aminek jönnie kell: Sylvester Stallone.
Ebben még nem lenne semmi különös, séma a javából, csakhogy Sly most nem az a fasza gyerek, aki a könyökünkön jön ki, hanem egy pocakos műmájer, akit nem vettek föl rendőrnek, mert süket a fél fülére. Csekély vigasz számára, hogy a hekusdűlőn ő lehet a hivatalos szerv, a seriff, tulajdonképpen az ügyeletes paprikajancsi, akit a srácok esténként vállon veregetnek a csehóban, vagy elküldenek gyufáért. "Ha egyszer én is köztetek lehetnék", sóhajt föl, és közben olyan arckifejezéssel bámul az igazi zsarukra, amilyenre még egy hetekig éheztetett, ronggyá rugdosott tacskó sem képes. Halál komolyan, ez alakítás, színészi munka a javából! És Stallone egészen addig üdítő meglepetés, amíg a hallgatag bunkaját nyomatja.
De a végén csak elrontja. Rájön, hogy palira vették, valamiféle értelem borítja el azt a szép, nagy nézését, aztán shotgun után nyúl, és szarrá lövi az összes rohadékot.
Bánná a franc, ha mindezt a Rambó kilencben csinálná, de a dolog ennél jóval bosszantóbb. A Cop Land ugyanis a korrupt zsarus sablon ellenére is ígéretes vállalkozásnak indul, pláne hogy Stallone mellé nem csupa seggfej izomigort szerződtettek, hanem vérbeli játékosokat, Harvey Keitelt, Robert De Nirót, Ray Liottát, akik egyszerűen nem tudnak nem nagyot alakítani. De az epizódszereplők, Peter Berg, Robert Patrick, Michael Rapaport is olyan zseniális bunkó állatok, hogy egy percig sem gondolunk arra, csupán színészek, de talán még arra sem, hogy őket is anya szülte. Rendezői érdem, hogy a filmnek valami olyan ocsmány (= hiteles) atmoszférája van, hogy azt tanítani lehetne. Azokat a sörhasakat, átizzadt leértékelt ingeket, elhasznált arcokat nagyon kitalálta James Mangold. A forgatókönyvön viszont még dolgoznia kellett volna.
Ha a film kétharmadát látom, azt mondanám, a Cop Land hajszál híján remekmű. Így viszont csak dühöngök, miért voltam annyira kíváncsi a befejezésre is.
- legát -
Színes, feliratos, amerikai, 1997; írta és rendezte: James Mangold; szereplők: Sylvester Stallone, Robert De Niro, Harvey Keitel, Annabella Schiorra; a Flamex filmje
