m. l. t.

Az kapott nyomatékot, ami a múlt évben El Houssaine Kili, a Gnawa Diffusion és az Orchestre Nacional de Barbés sikerével tűnt fel: a tradicionális marokkói ritmusok szíves-örömest enyelegnek az ezredvég elektronikus tánczenéivel. Egyfelől. Másrészt azt a tendenciát - és kábé azt a nagyságrendet - is említenem kell, amely Talvin Singh vagy DJ Cheb i Sabbah nevét íratja ide: a DJ mint zeneszerző, előadó, hangmérnök, producer + ami még felmerül.

Időben vagyunk. A Kusturica-filmek: a Cigányok ideje, az Underground és a Macska-jaj nálunk is felpörgették a Balkán rezeszenéjét; ma Bregovic szól az éjszakában, és mint Boban Markovic második túlzsúfolt koncertje jelezte: a DJ-kultúrának a világzene lesz az alternatívája, ha bulizni kell.

Kamarás Iván zenés szerepeit - Sír Kán A dzsungel könyvében, József a Képzelt riport... szegedi előadásában - eddig nem kísértem figyelemmel. Az ötvenes-hatvanas éveket megidéző Bombajó album kapcsán azt hallottam, korábban haknizott már e korszak slágereivel, onnan az ötlet, a vonzalom. Talán szerencsésebben alakult volna a beszélgetésünk, ha nem ezzel kezdem.

Tizenhét éves korában - 1964-ben - kezdte gyűjteni a magyar dzsessz dokumentumait. Újságot írt, és rádióműsorokat készített, kutatótársaságot, majd alapítványt gründolt, s most megjelentette tizenharmadik kötetét, a Magyar jazztörténetet - dupla CD-vel.

Nagyon izgatott tudok lenni, ha kijön egy új Salif Keita-lemez. Ráadásul most több hét kellett, hogy megkaparintsam: az EMI nem tartotta fontosnak a forgalmazását, az egyéni megrendelés pedig kész macera. Szóval csupa-csupa várakozás: nem élhetek Salif Keita nélkül; nekem ő Mali egyik csúcsa, és hozzá elképesztő sors.

A szerbiai Guca faluban rézfúvós fesztivált rendeznek augusztus végén, épp huszadik éve. Aki arra jár, mintha egy folytatásos Kusturicába csöppent volna, utána hosszabb ideig elvan. Aki nem jár arra, az legalább pótcselekedjék jól: vásároljon rezes lemezeket, egyelőre még felszállóban a kínálat.

A közepén kezdem. Paul Simon 1986-ban megjelentetett egy Graceland című albumot, jórészt dél-afrikai közreműködőkkel. Ebből az albumból hétmillió felett ment el, s így az évtized egyik legsikeresebb lemeze lett; egyszersmind a dél-afrikai tradicionális és modern tánczenék is megmutatkozhattak, élen a Ladysmith Black Mambazóval. Más kérdés, hogy a politikai hozadéka pár hónapra beárnyékolta a sikersztorit.

A kilencvenes évek megasztárjai között sokan voltak, akiktől nagyon ki tudtam akadni. Ha bolond vagyok, részemről rendben - olyanokra gondolok, mint a Deep Forest, a Gipsy Kings vagy a Vaya Con Dios. Az utóbbival ugyan elnézőbb vagyok, hiszen már megszűnt, "normális" esetben mégis elképzelhetetlen lett volna, hogy Dani Klein énekesnő új zenekarának megelőlegezzem a fülem. Kényszert alkalmaztak, hál´ isten.

Az utóbbi években akkor emlegettük Santanát, amikor a mi nosztalgiázó népünk lelkivilágát próbáltuk megérteni. Ily módon két legyet fikázhattunk egy csapásra: "Nyugaton rég lejárt, nálunk meg beindul egy átlagos stadion." És ebben van igazság: fél. (A másik fele Dél-Amerikában keresendő, arrafelé százezreknek kell.)

Ennek a Muzsikás-lemeznek régóta követtük az útját, utoljára (május 14.) Alexander Balanescut kérdeztük róla. Természetesen a Bartók albumról van szó; most karácsonyra kijött.

A londoni klubzenéket egyre mélyebben szövi át az ázsiai underground. Hogy mozgalomról lenne szó, azt tagadják a főszereplői - azt mondják, ahány klub, annyi szokás. Másban utaznak az indiaiak, mint a pakisztániak, másban a politikai agitátorok, mint a partylovasok és így tovább. Beszélhetünk inspirációról, beszélhetünk hangmintákról, beszélhetünk "élő hangzásról", ugyanoda lyukadunk ki: a kis sárga halacskák megették a nagy fehér cápákat, és nagyon jó, hogy így van. S hogy még jobb legyen, a Tilos az Á a színtér legjelesebbjeit az Almássy Téri Szabadidőközpontba telepíti, rendíthetetlen fedezete, a British Council támogatásával. A Salon Oriental sorozat első fejezetét a Transglobal Underground tette emlékezetessé, de húzós a januári ígéret, a Suns Of Arqa is.

Marsalis, Garrett, Redman, Carter -- megint egy csomó jelképes név az amerikai szaxpiacon. Mondhatni befutott egy nemzedék, melynek tökéletes a képzettsége és vonzó pofára is, nem szúr szemet a privát szférában, és könnyedén eligazodik úgy a hagyomány, mint a marketing útvesztőiben. Õk lehetnének a jazz yuppie-jai, ha a falra akarnám festeni.