A szerbiai Guca faluban rézfúvós fesztivált rendeznek augusztus végén, épp huszadik éve. Aki arra jár, mintha egy folytatásos Kusturicába csöppent volna, utána hosszabb ideig elvan. Aki nem jár arra, az legalább pótcselekedjék jól: vásároljon rezes lemezeket, egyelőre még felszállóban a kínálat.
Mielőtt az elejébe kezdek, mondok párat. A kölni Schäl Sick Brass Band (tavalyi Sziget) Tschupun címmel rukkolt ki, és az ötödik a világzenei rádióslistán, ugyanott a hetedik az angol-indiai The Bollywood Brass Band (azonos című) korongja; ám ezekhez macerás hozzájutni, viszont a Kocani Orkestar harmadik albuma bent van.
A Kocani Orkestarral ugye képben vagyunk (tavalyi Womufe), a Cigányok ideje óta a legtöbbet emlegetett macedón cigányzenekar. A lemezt kísérő füzet is megemlékezik erről a filmszerepről: utána dőltek a turnék Európa- és Balkán-szerte.
A vállalkozás távoli gyökerei a török és a nyugati katonazenekarokhoz vezetnek, hangszerelésében a réz- és nádfúvósoknak egyaránt fontos szerepük van. S mint annyi más esetben, Kocani falu zenekara is egy család köré épült; most Naat Veliov a főnök, illetve - miként a borító jelzi - a "király". Veliov igen jó trombitás, a papája és a nagyapja is az volt, részben tőlük örökölte a repertoárt. Ami egyrészt macedón és szerb népzenékből áll, másrészt meg hagyományosan minden belefér, ami rezesítésre érdemes. Így lehetett az előző lemezük (L´Orient Est Rouge) névadója egy kínai komcsi agitpropdal, míg a Gypsy Mambót egy latin téma ihlette, nem beszélve az Agoniyáról, amit pár hónappal ezelőtt (Ya Rayah címmel) az algériai Rachid Tahától hallhattunk.
A Kocani Orkestar attól baromi jó, hogy egyszerre bír nyers és kifinomult lenni, bivalyul húz (mint szegény embert az ág), közben meg nagyokat rögtönöz, de nem esik szét az istennek sem. Meglehet, a kínai anyaghoz képest ez a Mambo populárisnak tűnik, de hogy Guca helyett megbízható fájdalomdíj, az nem vitás.
m. l. t.
Yeni Dünya Müzik/Wagram/HMK, 1999
