Nagyon izgatott tudok lenni, ha kijön egy új Salif Keita-lemez. Ráadásul most több hét kellett, hogy megkaparintsam: az EMI nem tartotta fontosnak a forgalmazását, az egyéni megrendelés pedig kész macera. Szóval csupa-csupa várakozás: nem élhetek Salif Keita nélkül; nekem ő Mali egyik csúcsa, és hozzá elképesztő sors.
Salif Keita nemesi származású családba született, de albinóként az istenadta. A faluban elég sandán méregették ezért, a törzsi hiedelem szerint az ilyen eseteket szokta követni valamilyen természeti csapás. Az apukája azt gondolta, hogy tanár azért lehet majd belőle, de Salif nem bizonyult alkalmasnak a gyenge látása miatt. S amikor úgy döntött, inkább énekes akarna lenni, a papa sem bírta visszafogni magát.
A száműzött Keita hát nekivágott Bamakónak szerencsét próbálni, mint vándorénekes. Előbb a vásárokon tengődött, koldulásból élt, aztán csak-csak megindult a szekér: állást kapott a legendás restizenekarban. Három évig jól elvoltak, egy rövidke utazása alatt azonban Mory Kante kitúrta a helyéről, így Salif ´73-ban átállt a rivális Les Ambassadeurshoz. Mandjou címmel ezután hozta össze az Elefántcsontparton a neotradicionális afropop egyik legemlékezetesebb albumát.
Az ilyen modern afrikai zenének - melyben teljesen evidensen hangzik a manding gyökérzet és a divatos nyugati hajtások összefonódása - Párizs volt a fő terepe; a nyolcvanas évek elején Salif is oda költözött. Párizsban újra Mory Kantéba botolhatott, mi több, együtt szerepeltek a Manu Dibango szervezte Tam Tam Pour L´Ethiopie segélyalbumon. (Megerősítették mindketten: nincs harag.) Keita ezt követően vette fel a Sorót, Mory Kante pedig a (Yeke Yeké-s) Akwaba Beachet, azt a két albumot tehát, amely Makótól Jeruzsálemig bevette a diszkót. A kilencvenes években mindenféle alak: Joe Zawinul, Wayne Shorter, Carlos Santana, Bill Summers együtt ténykedett Saliffal, a lemezek - Kö-Yan, Amen, Folon... The Past, Sosie - talán kicsit hullámzottak, de mondom, én nagyon izgatott bírtam lenni, amikor kijött egy új.
Hát most jó nekem. A címadó dal arra ad alkalmat, hogy újfent megemlékezzek Salif papájáról: szegény öreg vadász megtelepedett időközben az neki való örök mezőkön. Leginkább azonban azt szeretném elmondani, hogy ez egy igen-igen jól sikerült produktum, és egyáltalán nem tűnik mesterkéltnek, pedig másfél évig pöcsöltek vele Bamakóban, Párizsban és New Yorkban. Nem ügy persze, csak jó számok kellettek hozzá, meg hogy Toumani Diabate korája éppoly súlyos legyen Bamakóban, mint Vernon Reid gitárja New Yorkban. Az arányok. És annak a Tolon Wilile című táncdalnak az eksztázisa.
Marton László Távolodó
Capitol Records/EMI, 1999
Toumani Diabate
Toumani Diabate, Mali (és Salif Keita) virtuóz korása is sokat köszönhet a papájának: tőle tanulhatta kirívóan improvizatív stílusát. Toumani tíz évvel ezelőtt jelentette meg első albumát (Kaira), hogy egy kis történelmet írjon: szóló koralemez nem volt azelőtt. A következő években a flamencosztár Ketamával kollaborált (Songhai, Songhai 2), majd Djelika címmel egy kimondottan autentikus lemezt vett fel Keletigui Diabete (balafon) és Basekou Kouyate (ngoni) társaságában. Legújabb albuma, a New Ancient Strings duóban készült Ballake Sissoko korással; májusban ez a CD állt a világzenei rádióslista élén. Semmi effekt, semmi rákeverés, semmi ének és semmi más hangszer, csak két kora - attól az Ancient Strings című albumtól inspiráltan, melyet Toumani apja, Sidiki Diabate és Ballake apja, Djelimadi Sissoko készített 1970-ben, s melyet Maliban azóta is a nemzeti identitás szimbólumának tekintenek.
m. l. t.
