Október végén, amikor Bobanékat Lajkó Félix súlyosbította, kint rekedtek vagy ötszázan, most meg már két nappal korábban elkelt az összes jegy. Persze van ebben egy csomó felszín, egy csomó sikk, de ez nem baj, kell egy kis háttér, ha elérhető áron ilyen koncerteket akarunk. Kábé ezerkétszázas kapacitásával és tisztességes áraival - ezúttal ezerötszázas beugró - a Fonó hangárja ehhez normális terepnek bizonyul; most ugyan könnyített a költségvetésen, hogy a külföldi szereplők nem kimondottan e koncert, hanem egy német filmzenei felvétel miatt időztek Budapesten. Ezt persze nem kellett tudni, az pedig, hogy Dudás Szabolcsnak kiállítása nyílt a 39. gucai trombitásfesztiválon készített fotóiból, feltétlenül konzekvens átgondoltságot sugallt. Aztán a Szászcsávási zenekar töltötte meg az előteret, és nem tágított négy-öt órán át, de ez nem lehet újság: a Szászcsávási mindig biztos pont.
Hanem a Romano Drom ingadozott kicsit. Nagyon kiegyensúlyozottnak kellett volna lennie, hogy ne hiányozzék a lemezén vendégeskedő női hang és harmonika, de mondom, meg-megereszkedett: az új fiúk bátortalanok még, szegény Gojmának pedig megszállta egy vírus a hangját, alkalmasint tévútra csalva a többieket is. Azoknak, akik otthonosak a roma folkban, mindez fennakadhatott a torkán, de végül semmi vész: egy több mint hagyományos - csak ének, szájbőgő, kanna, kanál - blokk svungja lepasszírozta a kétkedést.
Még újabb társaság a Bes O Drom, s már mérhető mítosza van; mi több, a legenda szerint ezt fokozandó nem kapkodja el, hogy lemeze legyen. Magam is erre bíztatnám, bár más okból.
Én ezt a zenekart most hallottam először, de attól félek, korán. Arra, hogy a cocekben a maga szuverén univerzumára talált, természetesen vevő lennék, csak azt gondolom: míg a macedón cigányvér elengedhető, az elmélyültség, a ráfordulás nem. Lehet vonzó a lelkesedés, a lendület, de a "nagy mellény" nem áll jól egy olyan zenekarnak, amelyik pontatlanul és szétesve játszik; amelyben a fúvósok és a harmonika erényeit hazavágja a gitárok szerepzavara és az öncélúan püfölt dob. Mintha úgy gondolná Pettik Ádám, hogy ő a produkció lelke, és mintha ezt nem gondolná jól. Elhiszem és megértem: bulizni buli lehet egy ilyen friss hang, de hogy (lemezen is) figyelni kelljen rá, ahhoz számomra felkészületlen még.
Megismétlem, jól hallatszott, hogy masszív tábort bír már a Bes O Drom, de olyan fiesztát, mint amit Boban Markovic zenekara teremtett, jobbára csak filmeken látni. Ez a harsány önfeledtség egyfelől előcsalta azon (rém)történeteimet is, melyekben a jugoszláv politikai erők fel- és kihasználhatták e zenék sodrását, fékezhetetlenségét, de e "finnyáskodást" legyűrte az elragadtatás: ilyen tömény elementaritást, ennyi virtuozitást és összhangot ebben a műfajban nem hallottam még. Elképedtem egészen. Egyvelegként hömpölyögtek a Balkán romahimnuszai, az Ederlezi nem átallott vissza-visszatérni, talán az éjszakai Kelenföld vonzotta, talán az udvaron sült illatos lepény, talán én vagy egy másik zavaros látomás.
Szegény moldvai Fanfare Savale végül nem nagyon rúghatott labdába. Megemlíthető a Fanfare Ciocarlia rokonsága, biztos oké, de legfeljebb korrekt rezesmuzsikára futotta, és az csak epizódszereplő lehet a mágia után.
Marton László Távolodó
Fonó Budai Zeneház, január 21.
Jobb a békesség
Boban Markovic az ebédjére várt, nem a sajtóra, inkább kijelölte Dragan Ilicet szóvivőül. De tolmácsunk megnyugtatott: Dragantól is ugyanazt fogom hallani.
MaNcs: Arra kérném, helyezze el zenekarukat Szerbia térképén.
Dragan Ilic: Vladicin Han a nagyobb városok közül való, közel esik Macedóniához, kábé tizennyolcezer lakosa van. Több ilyen rezesbanda is működik, de a miénk a legnépszerűbb, különösen az Underground óta.
MaNcs: Hogyan találkoztak Bregovictyal?
DI: Belgrádban hallott minket muzsikálni, és rögtön megkereste a zenekarvezető Bobant, hogy csináljon egy filmhez zenét. Gucában minden évben trombitásfesztivált rendeznek, több éven keresztül első díjat nyertek, harminc közül.
MaNcs: Az ilyen rezesbandák többnyire családi vállalkozásban működnek, nemzedékről nemzedékre szállva. Az önök zenekarára is ez jellemző?
DI: Pontosan így van, ez az örökségünk. Persze az édesapám másféle zenét játszott, mi modernebbek vagyunk, a magunk módján azt dolgozzuk fel, ami például a rádióból vagy a filmekből népszerű. És ha külföldre megyünk, próbáljuk az ottani ízléshez igazítani a műsorunkat.
MaNcs: Vagyis most Magyarországon...
DI: Tudjuk, hogy itt jól ismerik a Mesecinát, a Bubamarát, de francia valcerrel is készülünk.
MaNcs: A repertoárból mennyi a saját anyag?
DI: Túlnyomórészt saját számokat játszunk. Megjelent több kazettánk, CD-nk, most Magyarországon is készül egy lemezünk.
MaNcs: Az Undergroundot Bregovic zenéjeként ismerjük, ugyanakkor vitatott, hogy valóban ő írta vagy csak átdolgozta e darabokat.
DI: Bregovic megkérdezte tőlünk, milyen zenét tudnánk játszani. Mi erre például a Mesecinát ajánlottuk, ami egy saját szerzeményünk.
MaNcs: Ez azt jelenti, hogy Bregovic simán lenyúlta?
DI: Pontosan. Bregovic általában áthangszereli a számokat, aztán a sajátjaként adja el őket.
MaNcs: Miért hagyták ennyiben, miért nem perelték?
DI: Azóta is dolgozunk együtt, nem akarunk pereskedni, jobban járunk, ha békesség van. Neki köszönhetjük az ismertségünket, az Underground külön rangot adott a zenekarnak, ünnepet az egész világban.
MaNcs: Azokra a napokra, amikor Lajkó Félixszel játszottak, hogyan emlékszik vissza?
DI: Félixszel Belgrádban játszottunk először, az különösen jól sikerült. Egy filmhez, a Kerekekhez is együtt csináltunk zenét. Öröm volt vele dolgozni, mert kölcsönösen alkalmazkodni tudtunk egymáshoz, és egységes hangzást teremtettünk, annak ellenére hogy nálunk a zenekarok nem használnak hegedűt.
m. l. t.
(Köszönet és hála Lévay Istvánnak.)