"Csökken a színvonal" (Simon Géza Gábor dzsesszkutató)

szerző
m. l. t.
publikálva
1999/46. (11. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tizenhét éves korában - 1964-ben - kezdte gyűjteni a magyar dzsessz dokumentumait. Újságot írt, és rádióműsorokat készített, kutatótársaságot, majd alapítványt gründolt, s most megjelentette tizenharmadik kötetét, a Magyar jazztörténetet - dupla CD-vel.

Tizenhét éves korában - 1964-ben - kezdte gyűjteni a magyar dzsessz dokumentumait. Újságot írt, és rádióműsorokat készített, kutatótársaságot, majd alapítványt gründolt, s most megjelentette tizenharmadik kötetét, a Magyar jazztörténetet - dupla CD-vel.

MaNcs: Emlékszel az első olyan élményedre, ami a dzsessz felé terelt?

Simon Géza Gábor: 1964-ben hármunknak volt az osztályban magnója. Egy osztályfőnöki órán be kellett mutatni a különböző könnyűzenei műfajokat. Nálunk otthon cigányzene és operett volt, én ezekről beszéltem, egy osztálytársam a Beatlesről és a Rolling Stonesról, egy lányka pedig bemutatta Gillespie Night In Tunisiáját. Na most, amikor meghallottam a magas hangjait, először azt gondoltam, hogy ha ez a dzsessz, akkor én soha többet nem akarok dzsesszt hallgatni, de valahogy mégis annyira megfogott... Ez ´64 tavaszán volt, nyáron pedig már fordítani kezdtem egy német nyelvű lexikont.

MaNcs: Az a Gillespie mitől volt gázos?

SGG: Gondolj bele, egy ember, aki addig csak komolyzenét, operettet vagy magyar nótát, esetleg a két világháború közötti tánczenét, maximum Martinyt hallgatott. És akkor hirtelen egy ilyen ugrás, azokkal a rohadtul magas hangokkal.

MaNcs: Hogyan lett ebből hazai dzsesszkutatás?

SGG: Akkoriban itt főleg magyar és kelet-európai lemezeket lehetett kapni. Abban az évben karácsonyra dzsesszlemezeket kértem. Mindjárt a második lemeznél teljesen más adatok voltak a lemezborítón és a lemezcímkén, úgyhogy levelezni kezdtem a Qualiton lemezgyárral; ettől kezdve mindig jelentkeztem, ha valami nem stimmelt. Én egy ilyen rendszerező elme vagyok, ahogy egy barátom megfogalmazta. Korábban magyar bélyegtörténetet akartam, aztán áttértem a dzsesszre. Egyszerűen beástam magam a dologba, írtam a rádióba a Szentkúti Palinak, hogy pocsékok a műsorai, ideje lenne jobbat csinálni. Szentkúti erre behívott, és összehozott Pernye Andrással, akit a mesteremnek tekintek azóta is. ´ javasolta, hogy mutassuk be az akkor már elég tekintélyes kelet-európai gyűjteményemet. Ezzel akkor Magyarországon nem foglalkoztak. A Magyar Rádió addig nem mutatott be kelet-európai dzsesszfelvételeket. Ez adta a lökést nekem, kereken húszéves voltam, aztán elkezdtem külsőzni a Magyar Ifjúságnak is, majd kábé ötven lapnak itthon és külföldön.

MaNcs: Ha zenét hallgatsz otthon, hány százaléka annak a magyar dzsessz? Már amikor nem dolgozol.

SGG: A kettő elválaszthatatlan. Hét évvel ezelőtt megalakítottuk a Magyar Jazzkutatási Társaságot, másfél évre rá létrejött a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány, és ez igen sok tennivalóval jár, úgyhogy nem nagyon tudom elkülöníteni, hogy mikor hallgatok szórakozásból, és mikor a munkám miatt zenét. Nagyon szívesen időzöm húszas-harmincas évekbeli norvég dzsesszfelvételekkel, és kevés amerikait hallgatok, legfeljebb a húszas-harmincas évekből találok különlegességeket, amikor - akárcsak Európában - ott is elindultak a különböző irányzatok. Nemrég kaptam század eleji latin-amerikai dzsesszfelvételeket, korábbiak, mint az Original Dixieland Jazz Band 1917-es felvételei. Ezeket nagy-nagy örömmel hallgattam, aztán persze ezek is a munkám részévé váltak.

MaNcs: A hazai lemezeket milyen arányban találod élvezetesnek?

SGG: Mindent meghallgatok; e két társaság elnökeként illik mindent ismernem. Sajnos azt kell mondanom, hogy ahogy nő a kiadott produkciók mennyisége, úgy csökken a színvonal. Jóval kevesebb az értékes anyag - az összprodukciók számához képest -, mint mondjuk a Hungaroton éveiben vagy közvetlenül a rendszerváltás után.

MaNcs: Megengedheted magadnak a kritikai észrevételeket? Érzékelteted a minőséget, vagy csak a történetet mondod el?

SGG: Kilencszázötvenig többé-kevésbé teljes az anyag, s abból egyértelműen ki lehetett mazsolázni az értékesebbeket. Kilencszázhetvenöttől nyolcvanig még lehetett válogatni a felvételekből, hanem az utána következő korszakot valószínűleg hiányolni fogják sokan. Én úgy gondolom, ahogy még nem jutottunk el ötvenhat normális értékeléséhez, éppúgy a hetvenöt-nyolcvan utáni dzsesszmuzsikák komoly értékelését sem várhatjuk el. Mert csomó dolog még nem tisztult le. Lehet, hogy ami számunkra kevésbé jó, a következő generációnak döntő.

MaNcs: Nem lehet, hogy ezzel szépen kibújsz az esetleges konfrontációk elől? Mondjuk nekem, úgy a hasamra ütve, a Pege ma már hallgathatatlan, és én ezt újságíróként leírhatom, de a Magyar Jazzkutatási Társaság elnöke ugyanezt nem teheti meg.

SGG: Amikor lemezkritikákat írtam, vagy rádióműsorokat készítettem, akkor elmondtam, hogy mit miért válogattam ki. Aki ott nem került műsorra, az a negatív véleményemet bírta. Elég sok muzsikus haragszik rám a kritikáim miatt is. Nem akarok kibújni semmi alól, egész egyszerűen azt érzékelem, hogy évi száz-százötven lemezről nem lehet normális véleményt mondani. De azt azért olvashatod, hogy a jazz tanszak el van küldve, mert nem nevel ki valódi dzsesszmuzsikusokat. Ha nem tanítják meg a dzsessztörténet legjobb gitárosainak vagy szaxofonosainak a stílusát, akkor miről beszéljünk...? Nemhogy nem tudják játszani, fel sem ismerik. A Grencsó vagy a Dresch nem a tanszaktól lett jó. A másik óriási gondom a fiatal generációval kapcsolatban az, hogy mindenáron a muzsikálásból akar megélni. Két nappal ezelőtt csináltunk egy háromórás videointerjút Hardi Tamással, aki talán minden idők legjobb magyar énekese - ő vasesztergályosként kereste nap mint nap a kenyerét, és esténként énekelt. A két világháború között, de még az ötvenes-hatvanas években is ez volt a jellemző. Most pedig kineveznek kocsmákat dzsesszkluboknak, és olyan ócska zenét adnak, hogy nem megy be a közönség. Amikor meg ugyanannak a zenésznek fel kell mennie a pódiumra, ugyanolyan szart játszik, mert megszokta, hogy úgysem hallják, amit csinál.

MaNcs: Nagyon kiakadtál ezektől a kocsmáktól. Szét lehet választani, hogy szórakoztató zene vagy magas kultúra?

SGG: Úgy mondanám inkább, hogy a dzsessz mindig is használati zene volt; éppúgy, mint Bachnak, Lisztnek és sokaknak a zenéje. A hatalmas differencia az, hogy amíg az ötvenes-hatvanas években egy dzsesszzenekar komolyan próbált, hangszereléseket készített, nap mint nap fellépett a megfelelő ruházatban, addig ma ezekben a kocsmákban félórás szüneteket tartanak, nem készülnek fel a zenészek, és ettől szétesik a produkció. Nem szórakoztató, hanem kocsmazene. Ugyanakkor ha egy Grencsó, egy Dresch, egy Szabados vagy egy Dudás megy fel a színpadra, azt bátran nevezhetjük magas kultúrának. ´k valóban a produkcióra koncentrálnak, a cipőfűzőtől kezdve a hangszer befújásáig. Volt itt olyan magyar sztárzenész, aki úgy jött el hangfelvételre, hogy nem volt megfelelő nádja.

MaNcs: Ki?

SGG: A Tóni.

MaNcs: A Lakatos?

SGG: Igen. És lehet sorolni. Ezért nem lesz ezekből a zenészekből Szabó Gábor, Zoller Attila, Bacsik Elek, Seffer József, Dudás Lajos, Vig Tomi.

MaNcs: Akik Nyugatra mentek, azoknak el kellett menniük, hogy jó zenészek lehessenek?

SGG: A negyvenes évek végén úgy tűnt, hogy itt befellegzett a műfajnak. Nagyon kevés volt a megélhetési lehetőség, a háború akkora pusztítást végzett a szórakoztatóiparban, hogy rengeteg helyet nem tudtak újra kinyitni. Már akkor érződött az a tendencia, ami később a dizsihez vezetett. Nem foglalkoztattak big bandeket, egy zenekarban nem alkalmaztak bőgőst, hogy eggyel kevesebb gázsit kelljen fizetni. Na most, aki benne akart maradni az iparban, az kifelé ment, ugyan kint sem kolbászból volt a kerítés. A Dusko Bojkovicsot meghívta Gerry Mulligan próbálni, és mondta neki, hogy hozzon egy dollárt. Miért? Mert fizetnie kellett a próbahelyiségért. Nem úgy, mint Magyarországon, ahol a rövid életű Budapest Big Bandben próbapénzt kaptak a muzsikusok. És akkor sem próbáltak, inkább elmentek haknizni. Ez a hozzáállásbeli differencia vezetett oda, hogy az újabb zenekarok zömének eladhatatlanok a lemezei.

Marton László Távolodó

Magyar jazztörténet

Simon Géza Gábor, azt gondolom, fanatikus. Ráadásul istentelen mennyiségű információt birtokol, így cseppet sem görnyed bele, hogy (a hetvenes évekig) dzsesszéletünk szisztematikus és összefüggő feltérképezését kínálja. A 18. század helyőrségi cigányzenekarai, a századfordulón erre tévedt amerikai előadók fellépései, a rádiótól a kottakiadáson át a mulatókig a szórakoztatóipar fejlődése, a dzsesszképzés és a szaksajtó, Ady rajongása és Liszt vagy Bartók hatása - belefér mind. Simon nemcsak azt tudja, amit a legjobban tud Simon, de hazai és külföldi kollégáinak vonatkozó írásaiban is otthon van. Meg tudom érteni, aki fölöttébb irigyli ezért, én például nagyon bírnám, ha majd egyszer ennyit tudnék a világzenéről.

Simon fanatizmusát jelzi az is, hogy nem bajlódik a piaccal; akkorra időzítette összegzését, amikor gyakorlatilag a kutya sem kíváncsi a dzsesszre - más kérdés, hogy azt sem kellett átgondolnia így, kinek szánja kötetét. Én például (még) jobban díjazom az olyan népszerűsítő könyveket, amelyek kevésbé sűrűek, stílusukban kevésbé akadémikusak - szóval amelyek kevésbé teszik próbára a nem fanatikus olvasót. Meg azt gondolom, talán több személyességet is megengedhetett volna magának Simon, túl azon, hogy átjön: az "aranykor" szerelmese, és cseppet sincs ínyére korunk tánczenéje + annak az életmódra gyakorolt hatása. Az persze, tessék elolvasni, egy ragyogó korszak lehetett valóban; legszívesebben azt írnám ide, hogy Chappy és Martiny Lajos, Cziffra György és Tabányi Mihály, Kovács Gyula és Beamter Jenő fényét semmiféle ideológiai szarozás nem bírta beárnyékolni, de mégiscsak "kikényszerült" Szabó Gábor és Zoller Attila, Bacsik Elek és Seffer József, Dudás Lajos és Vig Tamás - azokat említve csak, akikben szerzőnk (fentebb) a mércét látta. Továbbá elmondta azt is, miért húzott a hetvenes éveknél határt. Világos... Értem én, hogy "még nem tisztult le" utána, nekem mégis vérveszteség, hogy a világ legjobb Syriusom nem került a helyére; azoknak pedig, akik a kortárs dzsesszben tájékozódnának, a naprakész diszkográfiához jól jöhetett volna egy kis rusztikus mankó. Szóval egyrészt szívből a gratuláció, másrészt meg a szépséghibák - hadd szőrözzön, aki éppúgy irigyli Simon Géza Gábor felkészültségét, mint én.

m. l. t.

Magyar Jazzkutatási Társaság, 1999

szerző
m. l. t.
publikálva
1999/46. (11. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...