Persze nem fenékig sikersztori. Az első napot megkímélte az érdeklődés, az intenzíven cirkáló biztonságiakkal együtt talán kétszázan lehettünk - a második nap kínálta az ígéretesebb neveket, és kétszer ezerötszáz forint, az mégiscsak. Különben is, gusztustalan az idő, péntek és tizenhárom, ilyenkor helyénvaló nem menni sehová, aztán ott maradni, amíg lehet. Az elszántabbja azonban megállapíthatta: a díszletért felelős Gaiaspace pár óra alatt ezeregyéjszakát teremtett a nagyteremből: a rejtelmes kelméken ibolyántúli sugarak, a varázslatos szőnyegeken mindenre kész hastáncosnők; a kivetített videókon hömpölygő hólyagok - a bársonyos poszterekhez hasonlatosan a hatvanas évek emlékei.
Cs. I. barátom elmélete szerint Jimi Hendrix ´68-nak és ´98-nak ezt a fordulatát álmodta bele az If 6 Was 9 című számába; és efféle emlékeket idézett az első fellépő, a Mandragora zenekar is, bár nem volt könnyű elhinni neki. Etnikus hangmintákkal terhelt rockzenét hallhattunk, de ez a rock nem tudott az etnóval mit kezdeni. És megint csak pszichedelikus felhang köszönt vissza az Earthtribe - ha úgy tetszik, a drum ´n´ bass - monotóniájából is, de még mindig nem kaptunk szárnyra: egy ilyen Earthtribe csak addig működik, ameddig táncolni lehet, nem marad utána nyom. Ráadásul az Almássyn nem táncolt senki, bár erről nem a zenekar tehet szerintem. Az ázsiai színtért tömörítő Outcaste kiadó egyébként felfigyelt az idősíkok e párhuzamára - ugrott be hazafelé --, vesd össze Wolfgang Dauner vagy Dave Pike előkaparásával; hát ennyit az első napról.
Másnap újra előkerült Julia és Valérie, hogy hastáncoljon nekünk, de most már nem tűnt olyan mókásnak, belőlem egy belgrádi revü emlékét csalogatta ki. Ám ami fontosabb: előkerült - mintegy megtízszereződött - a közönség is, hiába, a Transglobal Underground már bejáratta magát rendesen. Előtte Dhol Foundation és néhány egészen emelkedett pillanat; sajnos az indiai ütősök közé befurakodott egy magyar származású gitáros/szempleres is, hazavágva az "észak-indiai vásári kikiáltók" nemes hagyományát.
Ahogy a kilencvenes évek kezdetén a Transglobal Underground úttörésével robbant a techno-etnónak keresztelt tánckör, mára ugyanő jutott legmesszebbre a klubszíntértől: jelenleg a Page-Plant-turnéval járja Európát. Nem hinném, hogy legutóbbi, Rejoice Rejoice című albuma a legjobb; azt sem gondolom, hogy most az Almássyn rátett a Szigetre egy lapáttal, de ez egy exkluzív koncert volt, mégiscsak. Először játszottak együtt - az említett albumon is közreműködő - magyarországi romákkal, a cimbalmos Balogh Kálmánnal és a hegedűs Major Lászlóval. Az együtt töltött negyedóra nemcsak azt igazolta, hogy a zenekar "globalitásába" - előzetes próba nélkül - színpadon is belefér a kelet-európai roma muzsika, de - az ének és a hegedű/cimbalom párbeszéde során - Natacha Atlas is ekkor engedhetett betekintést az arab zene mélységeibe. Mi pedig kaphattunk másfél óra kimenőt az itt és most szorításából; becsüljük meg, ki tudja, legközelebb mikor állhatunk odébb.
m. l. t.
Almássy Téri Szabadidőközpont, november 13-14.
