Hajdu István

Wolsky András geometrikus festményei egyszerre utalnak a húszas, harmincas évek nyugat-európai klasszikus avantgárd-jára, valamint az azt megidéző, hetvenes évekbeli, konceptuális indíttatású szisztematikus festészetre.

Roskó Gábor (Minjan és mások), Révész László László (XXV.) és Nemere Réka (Forgalom)

Ritka, szerencsés egybeesés, hogy kiállítások véletlenül egymást erősítsék, árnyalják. Ha nem is teljes, de legalább valóságos művészetszociológiai metszet "kedvezményezettjei" lettünk most, hogy Budapesten egyszerre látható a kilencvenes évek (a múlt héten alulmagasztalt) kirakata, s vele párhuzamosan egy, az időben és a szellemben másképpen reprezentálódó jelenség, a Vajda Lajos Stúdió monografikus tárlata. A kettőt összevetve ugyanis még pontosabban láthatóak a ludwigbeli Budapest Box félreértései, a Műcsarnokban rendezett jubileumi gesamtkunstwerk-parádé árnyékai pedig mélyebben ülnek meg a szemzugokban, már ha valaki a lehetséges és kiszámítható jövő esélyeit latolgatja.

Nadar, az egyetemes fotótörténet egyik legjelentősebb figurája az 1850-es évek közepén önarcképet készített: trükkösen-arányosan bemontírozta magát egy léghajó kosarába, hogy integethessen virtuális távoztában híveinek és ellenfeleinek, ám váratlanul lefelé indult, s végigfényképezte Párizs kanálisait alulról és belülről.

A szó legszorosabb értelmében hatja meg és át az embert a hatalmas templomtérben rendezett emlékkiállítás, melyet az éppen egy éve meghalt Mulasics Lászlónak szenteltek.

Greenaway szinte minden interjújában elmondja: inkább képzőművésznek, mint filmrendezőnek tartja magát. A mester valóban jó művész, ecsetjét vagy ceruzáját nem Ingres hegedűje szintjén használja. A világ egyik legismertebb és legjobb filmkészítőjének talán understatementnek szánt szerénykedése ennek ellenére számomra valahogy mégis - ha nem is nyeglének - mísz hűvösséggel különcködőnek látszik. Mintha valami elégedetlenség-elégületlenség szitálna a hangban, beteljesületlen várakozás a gesztusban. A festészetnek esetleg nagyobb az örökkévalóság-kvóciense? Arra tépni diccsel telibb?

Talán nem kell felsorolni, mi is történt a negyvenes években (Magyarországon is). Talán az ötlet kiagyalója - a szolid művészettörténész, Szűcs György - is tudja, és csak valami szemérmes - szögezzük le azonnal: szellemtelen - understatementnek szánta a címet és a "gyűjtési" elvet, amikor előpattintotta a legértelmetlenebb és következésképpen elképesztően történelmietlen, egyúttal, mert már nem bírunk gyanakvás nélkül élni, nagyon is 2002 kora tavasz kompatibilis ideát, miszerint legyen kiállításának rendszerezési elve a század legszörnyűbb évtizedének feledettsége.

Newton az egyik utolsó képviselője a 20. századi vizuális művészet elektronika előtti korszakának, annak a látás- és gondolkodásmódnak, mely a látvány fölhabzásának még eredeti, módosítatlan és közvetítetlen, tehát direkt formájának hitelét elhitte, aki még annak hitt, amit látott, s ezt - elképesztő hitető erővel - bele tudta "applikálni" a néző szemébe is. A nyolcvankét éves, német-ausztrál-amerikai-francia fényképész 1938 óta tartó "hosszú futásával" etalont teremtett a divatfotózásban, pontosabban ívet húzott az alkalmazott és az autonóm fotográfia közé, ahogy - mint azt három évvel ezelőtt Párizsban a feleségével közösen rendezett hatalmas kiállítás illusztrálta - ennél jóval tovább is ment: sármos öniróniával és rosszcsontoskodó nemtörődömséggel mélyre nyúlt, egészen a pocket-gépek intim "szűklátókörűségéig", és beleoldotta a jeges profizmust a lazán linkelő álamatörizmusba. Az eredmény - mint a ludwigbeli tárlat is igazolja - pompás: elképesztő testű, szigorú dominák (Istenem, ha Bruno Schulz csak egygyel is találkozhatott volna!) tesznek-vesznek, halnak, hánynak rekedtes bűnöktől terhes gardróbokban, mosdókban vagy lassan száradó lepedőkön; geometrikusan dekoratív manökenek ájulnak a néző elé rejtélyesen intim, be- és megrendezett rendetlenségben, az üres-tele dialektikáját monoton mosollyal parodizáló Newton utasításai szerint.

JövőKép. Ádám Zoltán, Bukta Imre, Csurka Eszter, drMáriás, Duliskovich Bazil, feLugossy László, Gaál József, Klimó Károly, Roskó Gábor, Soós Tamás, Swierkiewicz Róbert, Vogl Filemon munkái

Bár az évnek még csak az egyharmada telt el, bátran kijelentem:2002 egyik legfontosabb kiállítását rendezte Schmal Károly.

"Századunknak nincs formája!" - nyafogta az ezernyolcszázas évek közepe táján Alfred Musset, a nagy formák csatája idején; a romantika és realizmus, a konzervatív akadémizmus és a lángoló újító készség négyes keresztútján, hogy legyünk eléggé formásan bombasztikusak. Mi volt az a formátlanság a későbbiekhez képest, mi volt a mi évtizedeink kontúrtalanságával és agyament stílvakságával összehasonlítva: szigorú, termékenyítő és üdítő rend még akkor is, ha Musset-nek persze "fejlődésileg" igaza volt, a romantika a klasszicizmus után és az akadémizmussal szemben tényleg fel akarta őrölni a formát. De hát hogy nézett ki az a mai daráláshoz képest! (Foroghat a sokszorosan kiátkozott Ernst Fischer, a józan osztrák marxista is a sírjában, nem így akarta ő ezt, sem mondani, sem gondolni: nem számíthatott arra, hogy a lényeg, a bontásban és építésben feszülő akarat, az újat teremtés romantikája a mi ezredfordulónkon konzervatív bóvlivá silányul.)

Annak ellenére, hogy tizenegy évvel ezelőtt nagy kiállítás metszette keresztbe az olasz művészetet a Műcsarnokban, nem mondhatjuk, hogy az elmúlt húsz évben túl sok talján szerepelt volna Magyarországon.