Aművész a nyolcvanas években a transzavantgárd-posztmodern tendencia magyarországi változatának, az új szenzibilitásnak az egyik legfontosabb képviselője volt, annak ellenére, hogy festményei mindig is hűvösebbek, kimértebbek, rejtőzködőbbek voltak pályatársaiénál. Az évtized közepén-végén készült munkái egyre inkább közeledtek a posztkonceptualizmus intellektuális és rejtélyes, erősen verbális fogalmazásmódjához: képein a szimbólumok, majd a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától a szavak (értelmező szótárból és lexikonokból származó, archaizáló tipográfiájú szócikkek mondatai) is nagyon fontos képépítő elemként jelentek meg.
Műveinek gazdag felülete
- anyaghasználatából, elsősorban az enkausztika alkalmazásából eredően - enigmatikusan érzéki mezőt adott az erősen narratív, jelentéseket halmozó vagy éppen eltitkoló motívumrendszer számára.
A kilencvenes évek második felében Mulasics mintegy visszanyúlt a szeriális művészet ismétléstechnikájához, s repetitív, mustraszerű motívumsorolásai révén absztrakt szimbolizmusa újabb értelmezési rétegeket kapott.
1997-98-ban készült sorozatai már tisztán egy posztkonceptualista festészetet festő művész munkái. Vagyis nem verbalizálható, ám a szó-közeli festészetre vonatkozó képeket festett (ahogy más irodalmat ír). Mulasics majdnem úgy tett, mintha a Church-Turing-tétel szellemében járt volna el, miszerint "a matematika problémái csak a matematika művelésével oldhatók meg". Mulasics tehát tautologikus módon vizuális tényeket vizualizált; mondhatjuk: csakis önmagukra vonatkoztatott látványelemeket jelenített meg festői eszközökkel; szó szerint és más nyelven: önmagukra vonatkozó állításokat fogalmazott meg. (S így azonnal beleestünk a metanyelv logikai csapdájába. Ide még egy mondatnyi kitérő illeszkedik: egyebek mellett ezért sem érdemes most és már Wittgenstein szigorú aszkézisére figyelnünk.)
Más szempontból és továbblépve: Mulasics László azt a kérdést tette fel, megfesthető-e vajon a festészet és a narrativitás között határként rebbenő hártya, s mi lesz az eredmény?
A választ egyrészt a képek formájában máris látjuk, másrészt a látványt tovább gondolhatjuk.
A motívumismétlésre épülő
művek tudniillik halmazokként tárják elénk a festett festészetet, mely halmazok festményekből összeállva adják ki a festményt, a festészet-képet, a festészetfestményt.
Van azonban Mulasics László képeinek egy további, sajátos és messzire vezető értelmezési lehetősége is: olybá tűnik, mintha a festő a képtilalom - erősebben és következményeit illetően távlatosabban fogalmazva: az ikonoklázia, a képrombolás - képes képtelenségét is vizualizálni igyekezett volna. Hogy ennek a dramatizált látvány szintjén milyen értéke van, azt talán éppen a kiscelli templomtér "beépített" paradoxonának, a deszakralizált pátosznak jelenvalósága adja meg.
A feltevés azért is tetszik nagyon okszerűnek, mert egyrészt Mulasics korábbi, a nyolcvanas évek végén festett képeinek motívumrendszere jelzi, hogy a festő erősen érdeklődött a végsőkig lecsupaszított szakrális szimbólumok iránt, melyeket éterinek szánt, világos, monokróm felületre, már mint az utolsó igék sorát festette fel. E művek - ha szabad ezt mondani - a protestáns szűkszavúság ünnepies antidekorativitását sugallva, annak puritanizmusát "posztmodernizálták", pontosabban: tették képtelenné, nem-ábrázolássá. Ha ez túlzásnak tűnik, akkor mondjuk inkább úgy, hogy mindenesetre mereven kizárták a látomást és az indulatot; jelzésekként, "konceptként" viselkedtek megfestve is.
Majd a későbbi, a kilencvenes években készült halmazszerű munkáin Mulasics mindezt is annullálva olyan sorozatok készítésébe fogott, amelyek magukba zárva is sorozatok voltak, s a kettőzött szerialitás révén, vagyis annak következményeképpen, hogy a variációk variációiként születtek meg, kompozícióik autonomitását, egyediségét elveszítették, s kicsengés - dramaturgia - nélküli folyamatábrává váltak. Másképpen fogalmazva: Mulasics kép-a-képben festményeinek ismétlődő (kép)részletei a sokság miatt, a szándékosan merev komponáltság monotóniája következtében egyszerű, majdnem-jelentéskioltást hajtanak végre önmagukon és önmagukban. Nemcsak arról van tehát e művek kapcsán szó - mint fentebb említettük -, hogy a festő a kép és szó közti passzázst igyekezett volna megfogalmazni, hanem - azt hiszem - roppant tudatosan a kép önfelszámolásának folyamatát is vizsgálni akarta, a végső pillanat bűvöletét keresve.
Hajdu István
Kiscelli Múzeum, szeptember 1-jéig
