Kiállítás: Variációk az áhítatra (Mulasics László emlékkiállítása)

  • Hajdu István
  • 2002. augusztus 1.

Zene

A szó legszorosabb értelmében hatja meg és át az embert a hatalmas templomtérben rendezett emlékkiállítás, melyet az éppen egy éve meghalt Mulasics Lászlónak szenteltek.

Aművész a nyolcvanas években a transzavantgárd-posztmodern tendencia magyarországi változatának, az új szenzibilitásnak az egyik legfontosabb képviselője volt, annak ellenére, hogy festményei mindig is hűvösebbek, kimértebbek, rejtőzködőbbek voltak pályatársaiénál. Az évtized közepén-végén készült munkái egyre inkább közeledtek a posztkonceptualizmus intellektuális és rejtélyes, erősen verbális fogalmazásmódjához: képein a szimbólumok, majd a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától a szavak (értelmező szótárból és lexikonokból származó, archaizáló tipográfiájú szócikkek mondatai) is nagyon fontos képépítő elemként jelentek meg.

Műveinek gazdag felülete

- anyaghasználatából, elsősorban az enkausztika alkalmazásából eredően - enigmatikusan érzéki mezőt adott az erősen narratív, jelentéseket halmozó vagy éppen eltitkoló motívumrendszer számára.

A kilencvenes évek második felében Mulasics mintegy visszanyúlt a szeriális művészet ismétléstechnikájához, s repetitív, mustraszerű motívumsorolásai révén absztrakt szimbolizmusa újabb értelmezési rétegeket kapott.

1997-98-ban készült sorozatai már tisztán egy posztkonceptualista festészetet festő művész munkái. Vagyis nem verbalizálható, ám a szó-közeli festészetre vonatkozó képeket festett (ahogy más irodalmat ír). Mulasics majdnem úgy tett, mintha a Church-Turing-tétel szellemében járt volna el, miszerint "a matematika problémái csak a matematika művelésével oldhatók meg". Mulasics tehát tautologikus módon vizuális tényeket vizualizált; mondhatjuk: csakis önmagukra vonatkoztatott látványelemeket jelenített meg festői eszközökkel; szó szerint és más nyelven: önmagukra vonatkozó állításokat fogalmazott meg. (S így azonnal beleestünk a metanyelv logikai csapdájába. Ide még egy mondatnyi kitérő illeszkedik: egyebek mellett ezért sem érdemes most és már Wittgenstein szigorú aszkézisére figyelnünk.)

Más szempontból és továbblépve: Mulasics László azt a kérdést tette fel, megfesthető-e vajon a festészet és a narrativitás között határként rebbenő hártya, s mi lesz az eredmény?

A választ egyrészt a képek formájában máris látjuk, másrészt a látványt tovább gondolhatjuk.

A motívumismétlésre épülő

művek tudniillik halmazokként tárják elénk a festett festészetet, mely halmazok festményekből összeállva adják ki a festményt, a festészet-képet, a festészetfestményt.

Van azonban Mulasics László képeinek egy további, sajátos és messzire vezető értelmezési lehetősége is: olybá tűnik, mintha a festő a képtilalom - erősebben és következményeit illetően távlatosabban fogalmazva: az ikonoklázia, a képrombolás - képes képtelenségét is vizualizálni igyekezett volna. Hogy ennek a dramatizált látvány szintjén milyen értéke van, azt talán éppen a kiscelli templomtér "beépített" paradoxonának, a deszakralizált pátosznak jelenvalósága adja meg.

A feltevés azért is tetszik nagyon okszerűnek, mert egyrészt Mulasics korábbi, a nyolcvanas évek végén festett képeinek motívumrendszere jelzi, hogy a festő erősen érdeklődött a végsőkig lecsupaszított szakrális szimbólumok iránt, melyeket éterinek szánt, világos, monokróm felületre, már mint az utolsó igék sorát festette fel. E művek - ha szabad ezt mondani - a protestáns szűkszavúság ünnepies antidekorativitását sugallva, annak puritanizmusát "posztmodernizálták", pontosabban: tették képtelenné, nem-ábrázolássá. Ha ez túlzásnak tűnik, akkor mondjuk inkább úgy, hogy mindenesetre mereven kizárták a látomást és az indulatot; jelzésekként, "konceptként" viselkedtek megfestve is.

Majd a későbbi, a kilencvenes években készült halmazszerű munkáin Mulasics mindezt is annullálva olyan sorozatok készítésébe fogott, amelyek magukba zárva is sorozatok voltak, s a kettőzött szerialitás révén, vagyis annak következményeképpen, hogy a variációk variációiként születtek meg, kompozícióik autonomitását, egyediségét elveszítették, s kicsengés - dramaturgia - nélküli folyamatábrává váltak. Másképpen fogalmazva: Mulasics kép-a-képben festményeinek ismétlődő (kép)részletei a sokság miatt, a szándékosan merev komponáltság monotóniája következtében egyszerű, majdnem-jelentéskioltást hajtanak végre önmagukon és önmagukban. Nemcsak arról van tehát e művek kapcsán szó - mint fentebb említettük -, hogy a festő a kép és szó közti passzázst igyekezett volna megfogalmazni, hanem - azt hiszem - roppant tudatosan a kép önfelszámolásának folyamatát is vizsgálni akarta, a végső pillanat bűvöletét keresve.

Hajdu István

Kiscelli Múzeum, szeptember 1-jéig

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.