A harminc éve alakult V. L. S. gründolása és szakadatlanul öngerjesztő története a huszadik századi magyar képzőművészet egyszerre paradigmatikus és követhetetlenül önálló, egyedi eseménysora. Ha szigorúak akarunk lenni, akkor ez a harminc év egy szétburjánzó, példátlanul túlbeszélt anekdota, vicces és tragikus figurák vidám és bánatos előadásában, ha empátiánk gazdagabb, úgy azt mondhatjuk: a legkitartóbb és folyamatos, sőt állandósított alternativitás, melyhez hasonló a magyar kultúrában sohasem nyilatkozott még meg. Mint mindig, bármilyen unalmas is, az igazság dialektikusan középen van.
Erdély Miklós a nyolcvanas évek elején a nemrég kifújt hetvenes éveket a művészet történetének legüresebb évtizedeként aposztrofálta, s ha igaza nem volt is, mondata jelezte, hogy a türelmetlenek számára azok az évek a klasszicizálódás és a várakozás sajátos idejének látszottak. Ebbe az "ürességbe" alakult bele a V. L. S. - a legjobbkor, a legegyszerűbben és a leghatásosabban. Nonsalansszal feleltek meg a "kultúrpolitikai" igényeknek:
bekiabálták a vidék szavát
a városba; részt vettek a kultúra decentralizálásában; nem kötődtek gyanús stiláris patentokhoz, s hozták a dolgozó ifjúság kultúrszomjától hajtott energiákat a kiüresedett formák új tartalommal való megtöltése érdekében. Vagy valahogy így.
A V. L. S. - már ami a lényeget illeti - természetesen nem ezt tette, hanem beleszúrta a magyar kultúrába a camp fullánkját, s permanens irritációt idézett elő. A gesztus öntevékeny volt, alulról jövő és persze példátlanul ravasz. Elsősorban azért, mert veszélyes, de mint mára kiderült, nagyon jól alkalmazható eszközt választottak a megmaradáshoz: a szoros oda-nem-tartozás taktikáját. Kiválasztották Szentendrét történelmével, földrajzi és szellemi státusával, s maradtak vidékiek. Nem választottak ki egyetlen stiláris teóriát sem, s maradtak nyitottak. Nem akarták megtanulni a műfaji szabályokat, s maradtak szabadok. Helyhez kötődtek, de szétmozogták magukat az országban, egyszersmind hagyták, sőt várták, hogy fújódjon már-már beláthatatlanul nagyra a stúdió. S ellentétben a hatvanas-hetvenes évek fordulóján vagy a néhány évvel később alakult, de a V. L. S.-sel egy darabig nagyjából párhuzamosan működő művészközösségekkel, amilyen itthon a Pécsi Műhely vagy Lengyelországban a Lódz Kaliska volt, a V. L. S.-ben teljesen egyenrangúan mutatkozott meg a geometrikus absztrakció az álnaiv narrativitással, a zenei performansz az agrár-installációval, a film a vizuális költészettel. S ez az annak idején gyakran amatőr-eklektikusnak ítélt, szemlélet nélküli szemlélet volt - mint mára kiderült - az egyetlen esély a túléléshez. A V. L. S. egyrészt megfogadta és megvalósította a hetvenes és nyolcvanas évek kultúrpolitikai iniciatíváit, másrészt azonnal persziflálta is azokat. Szó szerint értette és vette a hivatalos vágyképeket, s puszta létével, de főként zsizsikelő szorgalmával azonnal bizonyította is azok hamisságát. Intézményesült - mint a Várban látjuk, nincs is ennél fontosabb -, s rögtön karikatúrává viccelte el a "művházi" létet. Mert miközben kiteljesítette a hetvenes évek egyik rendkívül fontos, máig is alig vizsgált szociológiai jelenségének, az amatőrmozgalomnak tagadhatatlanul pozitív hatását, azonnal illusztrálta is, mennyire kétséges eredménnyel jár az intézményesülés.
Azt hiszem, és ez elég furcsa, de egyáltalán nem kuriózum, hogy a stúdió nem önmagában, hanem hatásában érvényes és érvényesül, így a történetét - melynek ugyan szerencsére nincs még vége - lehetetlen megfogalmazni autonóm folyamat gyanánt. Hogy a kiállítás mégis ilyesmivel kísérletezik, teljesen érthető és belátható, hiszen a V. L. S. alapvető értéke egy jobbára plebejus camp szemlélet, mely gátlástalanságával, szarkazmusával a története során mindig csak komolykodó, "problemák" fogságában vergődő magyar művészetet - ha egyensúlyba nem is - legalább az önreflexivitás állapotába billentette olykor.
Hajdu István
Műcsarnok, nyitva: október 6-ig
