Avisszahúzódó, sőt szinte rejtőzködő, nagyon ritkán kiállító művész fotó alapú, festett szobrai egy sajátos technikai adottság vagy körülmény folytán szinte rejtőzködve mutatják meg önmagukat: a félhomályos galériában a fotocellás lámpák csak a néző jelenlétét érzékelve kapcsolnak be, s adnak fényt időlegesen a fényt és a fény hiányát, a fény és a fénytelenség találkozásának pengevonalán kialakuló rajzolat gazdagságát (vagy ellenkezőleg: csupaszra húzott szegényességét) megrögzítő műveknek. És persze "megvilágítanak" mindent a nézőnek, hogy láthasson és látszódjék. A technika kínálta véletlen így majdnem szervesen-logikusan építi tovább a műveket, melyek egyik alapvető motívuma a látható-láthatatlan, a látszódó-nem látszódó dichotómiája.
Schmal Károly
azon kevesek közé tartozik,
akik valamiképpen "úgy maradtak" az elmúlt húsz-huszonöt évben: sem tematikája, sem gondolkodásmódja nem változott alapvetően. Rajzzal és vegyszerekkel "kihűtött", objektivizált fényképei mindig is erős metafizikai determináció érvényében és kötésében készültek, s mindig is a fény-árnyék dualitásával foglalkoztak kimérten, szárazon, valami furcsán-lelkes fatalizmus elszegényített monokróm vagy alig színezett (munka)ruhájában. Képeinek árnyékot vető geometriai elemei éppúgy merednek vagy hevernek a kopárságában is gazdagon értelmezhető, valóságos téri-táji képzeteket keltő-befogadó síkon, mint Pilinszky alvó szegei a jéghideg homokon, ám a lírai homályt Schmal mértanias utalásokkal foszlatja szét. Pontosabban: részint a hatvanas-hetvenes évek konceptuális fotógyakorlatára emlékeztető geometrizáló fegyelemmel, részint a klasszikus avantgárd (leegyszerűsítve) konstruktivistáinak műveire emlékeztető formarenddel mintegy konkretizálja-fókuszálja a fény-árnyék mozdulatlanná állandósított kettősségét. A konceptuális gondolkodásmód hatására utal a szerialitás is, melynek eredményeképpen viszont megmutatkozik a mozgás változást kikényszerítő ereje iránti érdeklődés; a "vizsgálat" azonban mindig a mozdulatlanság monstranciaszerű felmutatásával ér véget. A mozgásvariációk, az elemek permutációja egyszersmind felvetheti egy matematikai képletszerűség jelenlétének esélyét is, ám ha valaki kiszámolni, kiszerkeszteni akarná Schmal képeinek rendszerét, azt hiszem, nagyjából arra az eredményre jutna, mint a belga festő, Vantogerloo, aki éveket szánt rá, hogy megtalálja Mondrian képépítkezésének egzakt szisztémáját. Hasztalan.
Az alapidea Schmal művészetében tehát változatlan, a forma azonban jócskán módosult. Az illuzionisztikus, kétdimenziós téri rendszer újabban kilép a síkról (egy "ősfotó" jelenléte segít lemérni a változás erejét), a fényképezett, rajzolt, festett árnyékvetődések testet kapnak, amitől - s így azonnal cáfolom-kiegészítem az iméntieket - az idea is módosul. Dualitásból trinitás bomlik ki: a metafizikai determinációban megkötődött kettősséget
a fény-árnyék-mozgás hármassága
váltja fel, hiszen a mozgás már nem virtuális és csak sugallt, hanem a tér megképződése révén valóságos lesz, annál is inkább, mert Schmal erre közvetve maga is utal, nagyon finoman és szellemesen, abszolút festői módon. Trompe d´oeil módjára megfesti az árnyékot és az árnyékvetőt, olykor felcseréli, s színt ad a feketének, vagy ellenkezőleg, elveszi azt onnan, ahol a mű körül köröző néző számára jelentést szerezhetne. Fizikaivá válnak a vektorvonalak is, a szerkesztés már nemcsak segítség vagy stiláris patent, hanem a dimenzió szerves része, jelezve, hogy a láthatatlan és a látható egyenlő tartalmú, azonos értékű, jelentésazonos.
Schmal Károly új műveivel egyebek mellett egy didaktikai, mondhatnánk: művészetevolúciós
kulcskérdésre is választ ad
Arra ugyanis, hogy miképpen lehet a huszadik század történelmi stílusait "használni" nem posztmodern, nem kisajátító módon, irónia, átértelmezés és kritika s természetesen az anakronizmus bájos vétke nélkül. Munkái - mint erre már céloztam - végeredményben annak a vizuális kutatásnak folytatásaként is tekinthetők, melyek a szovjet-orosz konstruktivisták, produktivisták műhelyeiben kezdődtek; Tatlin vagy Ljubov Popova kontrareliefjei és tér-erő konstrukciói konceptualizálódnak harmonikus következetességgel Schmal plasztikái révén, anélkül persze, hogy bármi lelkesült utalást kapna erre a néző, vagy hogy a művész számára ennek a fajta dialektikának szerepe lehetne.
Hajdu István
Pintér Sonja Galéria, június 22-ig
