Kiállítás: Keretbe feszítve (Peter Greenaway kiállítása)

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/29. (07. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Greenaway szinte minden interjújában elmondja: inkább képzőművésznek, mint filmrendezőnek tartja magát. A mester valóban jó művész, ecsetjét vagy ceruzáját nem Ingres hegedűje szintjén használja. A világ egyik legismertebb és legjobb filmkészítőjének talán understatementnek szánt szerénykedése ennek ellenére számomra valahogy mégis - ha nem is nyeglének - mísz hűvösséggel különcködőnek látszik. Mintha valami elégedetlenség-elégületlenség szitálna a hangban, beteljesületlen várakozás a gesztusban. A festészetnek esetleg nagyobb az örökkévalóság-kvóciense? Arra tépni diccsel telibb?

Greenaway szinte minden interjújában elmondja: inkább képzőművésznek, mint filmrendezőnek tartja magát. A mester valóban jó művész, ecsetjét vagy ceruzáját nem Ingres hegedűje szintjén használja. A világ egyik legismertebb és legjobb filmkészítőjének talán understatementnek szánt szerénykedése ennek ellenére számomra valahogy mégis - ha nem is nyeglének - mísz hűvösséggel különcködőnek látszik. Mintha valami elégedetlenség-elégületlenség szitálna a hangban, beteljesületlen várakozás a gesztusban. A festészetnek esetleg nagyobb az örökkévalóság-kvóciense? Arra tépni diccsel telibb?

Sokszor olvasható azután, hogy példaképének az angol pop-art egyik legfontosabb alakját, R. B. Kitajt tekinti, aki vagy húszévnyi elfeledettségből épp a kilencvenes évek elején-közepén kúszott és függeszkedett fel ismét híres falakra, talán épp hódolója révén is. Kitaj mellett - s erről egy német Greenaway-rajongónak az idol tiszteletére berendezett weboldalán értesülhetünk - a rendező filmjeinek és installációinak képzőművészeti forrásai Antonello da Messinától a fantasztikus építészet ősén, Boullée-n keresztül

nagyjából Francisco Goyáig

terjednek (csak önérzetileg teszem hozzá, a hálószoba-szimbolista Felicien Ropsot és hatásos Pornokráciáját a lelkes német kifelejtette az inventáriumból), így nagyjából öszszejön, kiket-miket "használ" a képeihez, álljanak azok vagy mozogjanak éppen, s amelyeket nézve senkinek nem lehet kétsége, hogy Greenaway vizualitása, képérzékenysége és persze műveltsége valóban lenyűgöző.

Korai grafikái és festményei puritán keretek közé szorított - ugyancsak puritán - minimáleseményeket rögzítettek, belátva és beláttatva a képregénynek és a francia új-hullámos teóriának, majd a tíz évvel későbbi angol kísérleti filmezés tapasztalatainak egymásba vegyítésével szerzett koncept érvényét: a keret (cadre, frame) világegész, zárt, a sokszorozással azonban mégis mobil struktúra, s így végeredményben olyan, mint a film (a kígyó a farkába harap, mondom én, meg azt is, hogy hasonlót "talált fel" Ilja Kabakov a hetvenes években). Greenaway e kereteket az idők folyamán montázsokká rétegezte, gyűjteményeket helyezett el bennük a szó szoros és átvitt értelmében is: borgesi módon telepakolta-pakolja szövegekkel, térképtöredékekkel, alaprajzokkal, talált és festett képekkel, magyarul idézetekkel, affirmációval, egyebekkel, s kitömi a keretbe zárt felületeket, mint egy retikült, hogy csak dagad, s alig lehet bepattintani a tartalmat. A tartalom pedig végeredményben egy határolhatatlan Wunderkammer az európai tudás látványának a horizontján.

A rendező gyakorta említi azt is, miszerint az álló képet azért tartja fontosabbnak a pergőnél, mert az alkalmasabb arra, hogy teret adjon a meditációhoz. Erről ha mástól nem, Malevicstől már értesülhettünk, de Greenawaynek is - természetesen - igaza van, a baj csak az, hogy festményeinek, rajzainak többsége mértéktelen zsúfoltságával ellene hat a megkívánt csendnek. Képei fülledten eklektikusak, s ami furcsa, hogy a látszattal ellentétben

a legkevésbé sem erotikusak,

példa erre a festményekből és aktfotókból montírozott 100 allegória a világ bemutatására című, könyvben is megjelent sorozat. Munkái gyakran olyanok, mint a pleonazmus: önmagukat ismétlik-magyarázzák dekoratív önérzettel, s folyton föltűnnek alá- vagy mellérendelt szerepben is, hol motívum gyanánt, hol idézetként körbejárnak vászonról papírra, papírról vászonra.

Mint az említett sorozat is jelzi, Greenaway a világ egyetemességének megragadására törekszik, s van az embernek valami olyasfajta érzése, mintha Egon Friedell kultúrtörténete "elevenedne" meg diaporamikus megközelítésben. Vagy valami más, hozzá hasonló: "A témám mindig egy és mindig ez: egy teljes embriológia, az ember testi-lelki élete a spermavillanástól a születésig - és a történelem, harcok, bullák, címerek, ideálok, királyok, pápák cifra ellenornamentikája. Vagyis az ember testi belsejének legbelseje, vitalitásának legősibb, legprincipiálisabb ritmusa és szerkezeti minimuma (a kezdet), és azután ezen vitalitás felhasználása a történelmi, a tett-életben (a vég)" - ezt ugyan nem Friedell, sem nem Greenaway írta, hanem Szentkuthy Miklós 1935-ben Az egyetlen metafora felé című művében, s bár nemigen merem feltételezni, hogy Greenaway ismerné Szentkuthy munkáit, kísérteties és megható a célok és témák egybevágása. S tovább, hogy a mesterhez méltó módon mohók legyünk, még egy idézet: "Ha elvetve a Teremtőnek kijáró tiszteletet, a teremtés művének bírálgatásával akarnék szórakozni, így kiáltanék fel: Kevesebb tartalmat, több formát!" Bruno Schulz beszélt így a próbababákkal kapcsolatban ugyancsak 1935-ben, s mintha Greenaway ezt is meghallotta volna.

Hajdu István

Peter Greenaway retrospektív kiállítása a MEO kortárs művészeti központban szeptember 19-ig látható

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/29. (07. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...