Kiállítás: Feledhetetlen (Elfeledett évtized. A 40-es évek)

  • Hajdu István
  • 2002. június 27.

Zene

Talán nem kell felsorolni, mi is történt a negyvenes években (Magyarországon is). Talán az ötlet kiagyalója - a szolid művészettörténész, Szűcs György - is tudja, és csak valami szemérmes - szögezzük le azonnal: szellemtelen - understatementnek szánta a címet és a "gyűjtési" elvet, amikor előpattintotta a legértelmetlenebb és következésképpen elképesztően történelmietlen, egyúttal, mert már nem bírunk gyanakvás nélkül élni, nagyon is 2002 kora tavasz kompatibilis ideát, miszerint legyen kiállításának rendszerezési elve a század legszörnyűbb évtizedének feledettsége.
Talán nem kell felsorolni, mi is történt a negyvenes években (Magyarországon is). Talán az ötlet kiagyalója - a szolid művészettörténész, Szűcs György - is tudja, és csak valami szemérmes - szögezzük le azonnal: szellemtelen - understatementnek szánta a címet és a "gyűjtési" elvet, amikor előpattintotta a legértelmetlenebb és következésképpen elképesztően történelmietlen, egyúttal, mert már nem bírunk gyanakvás nélkül élni, nagyon is 2002 kora tavasz kompatibilis ideát, miszerint legyen kiállításának rendszerezési elve a század legszörnyűbb évtizedének feledettsége.

Kimenekülve a dühödten bonyolult és gutaütésesen mérges mondat szorításából, kicsit nyugodtabban: kiállításról s nem politikáról van persze szó, csak hát - mit tegyünk, Istenem?! - érzékeny az ember. Titkoljuk is most el, mit lehetett elfeledni, elfeledtetni a negyvenes évek kapcsán, s nézzük inkább, hogy vajon mi dereng elő a mesterséges homályból, mely - mint a revüszínpadokat a szén-dioxid - belepi az Ernst Múzeumot.

Feledésben hagyott, ignorált és nagyon is ismert művészek művei függeszkednek a falakon vagy ácsorognak a posztamenseken, hogy - szerintem - három kérdésre adhassanak háromszor három vagy ízlés szerint több választ. Az első (a legértelmetlenebb):

van-e "rendeltetése" a periodizációnak

ilyen kis időszegmenset figyelembe véve; működhet-e a korszakolás, amikor ezrek ezerszer elmondták - joggal -, hogy a 20. század a maga hektikus türelmetlenségével kibújik minden, korábban jól működtethető periodizációs-kronológiai eljárás hatálya alól. A második (az elsőből következve): van-e ennek az évtizednek stiláris trendje, amint van a tízes éveknek vagy később a hatvanasoknak; s a harmadik: művészi pályák ütköztetésével, átlagolásával "kicsapatható-e" a lényeg mint az évtized esztétikai proteinje?

Ami bizonyos: a negyvenes éveknek nincs trendteremtő művészete (magyarországi sem), van azonban belerejtett vég és kezdet, csak éppen művészettörténeti kronológiai autonómia nincs; ez azonban a magyar "anyagból" egyetemes szinten le- és felmérhetetlen, pusztán csak azért, mert ez egy magyar anyag. Amiből viszont az az egyszerű igazság süt (nekem - s másoknak meg mintha nem), hogy az ilyen tárlat érvényét szinte minden esetben a "közlekedés", a korreszpondencia lehetőségének és esélyének mértéke, vagyis annak kalibrálása adhatja: mert az aktuálisan élő és már elsorvadt tendenciák, az aktuális vagy éppen teljesen idejétmúlt törekvések keverednek a műveken, pontosabban a művek által "képzett" szöveten, illusztrálva a művészetcsinálás hihetetlenül finom rétegzettségét, az idő és a tér nem elvont, nem metafizikus, hanem nagyon is gyakorlatias hatását.

A dolog lényege a forma, a stílus szét- és leáramlásában, másképpen fogalmazva: popularizálódásában rejlik. Újabb szempontból pedig a regionalizmus továbbrétegződésében, abban a sajátos folyamatban, melyben a művészeti tény és információ a maga furcsa, követelőző módján - megtartva önnön lényegét - szétszármazik, szétszivárog és keveredik,

mintegy ráül a létezőre,

a régire (amely persze már maga sem "eredeti" semmilyen szempontból, még ha olykor archaikusnak látszik is), s létrejön valami különös kevercs, az alsóbb vagy oldalsó regionalizmusok stílusa. Mindez önmagában nem tartalmaz értékítéletet, bár tagadhatatlan, hogy a forma frissességének hiánya nem éppen vigasztaló. A kiállítás színvonalát nem az információ által befutott út hossza és nem is az információ torzulásának mértéke befolyásolja, sokkal inkább azok a már történelmi és szociológiai értékű mozzanatok, melyek az ilyesfajta prezentációt általában körítik. Kettős értelemben: egyrészt a művek koráról (s persze a saját korukról), másrészt a válogatás-bemutatás kora gerjesztette elemekről, valamint a két sík interferenciájáról vagy éppen egybesimulásáról, "harmóniájáról" van szó.

A tárlat érvénye három és fél, sebtiben megmetszett metszettel fogalmazható meg a fentiek figyelembevételével: a Szűcs György által kompilált műegyüttes egy, a 19. század fordulóján megérett, de negyven év múlva Magyarországon még mindig érvényes (és ha valóban objektívek akarunk lenni, nyugodtan mondhatjuk, bizonyos retinákon még a hatvanas-hetvenes években is korszerűnek látott), színeiben és formálásában sötét, súlyos, érzelmeiben is borús posztimpresszionista-pszeudoexpresszonista festészetet sugall aktuálisnak a korszakban (Jándi Dávid, Frank Frigyes), melynek nekifeszül egy még kialakulatlan kváziabsztrakt, locsogós-dekoratív (Marosán Gyula), máskor bölcselkedve színfukar (Szegedy-Maszák György) nonfigurativitás, s a kettőt oldalvást köríti (ez vállalt tautológia) a tízes-húszas évek avantgárdjának német, de főleg francia festészetének lecsuklása a Kárpát-medencébe - Otto Dix és George Braque kézfogásával megpecsételve, Chiricóval tanú gyanánt (a valóban elfeledettnek tetsző Kelemen Emil vagy Szin Gyula révén), hogy mindehhez

különös kívülállók tartsanak gyertyát

Vagy inkább fordítva, a trend sodrának sodrásában gyertyás kis szigetek meredeztek ki (ahogy máig is, és mindig is) a fősodorból, a baj csak az, hogy többnyire - akkor még és visszafelé ma is - értelmezhetetlen szinten és minőségben (Tóth Menyhért elképesztően zavaros fiatalkori munkája, amint Bolmányi Ferenc Ensoros festménye is mint valami vízilóhát áll ki a mederből).

Hogy klasszikusan keretbe foglalódjék mindez, nem állhatom meg, hogy ne szerezzek vértolulást érzékenyebb olvasóimnak. Mert a katalógus bevezetőjéből egy pillanatra fölpillant a hályogos szemű téboly, és megszólal: "Hegedűs Béla franciaországi halálával a háború is szedni kezdte áldozatait. A háború végeztével az áldozatok száma szaporodott..." Keserű Katalint és Szűcs Györgyöt idéztem.

Hajdu István

Ernst Múzeum, július 3-ig

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.