Kimenekülve a dühödten bonyolult és gutaütésesen mérges mondat szorításából, kicsit nyugodtabban: kiállításról s nem politikáról van persze szó, csak hát - mit tegyünk, Istenem?! - érzékeny az ember. Titkoljuk is most el, mit lehetett elfeledni, elfeledtetni a negyvenes évek kapcsán, s nézzük inkább, hogy vajon mi dereng elő a mesterséges homályból, mely - mint a revüszínpadokat a szén-dioxid - belepi az Ernst Múzeumot.
Feledésben hagyott, ignorált és nagyon is ismert művészek művei függeszkednek a falakon vagy ácsorognak a posztamenseken, hogy - szerintem - három kérdésre adhassanak háromszor három vagy ízlés szerint több választ. Az első (a legértelmetlenebb):
van-e "rendeltetése" a periodizációnak
ilyen kis időszegmenset figyelembe véve; működhet-e a korszakolás, amikor ezrek ezerszer elmondták - joggal -, hogy a 20. század a maga hektikus türelmetlenségével kibújik minden, korábban jól működtethető periodizációs-kronológiai eljárás hatálya alól. A második (az elsőből következve): van-e ennek az évtizednek stiláris trendje, amint van a tízes éveknek vagy később a hatvanasoknak; s a harmadik: művészi pályák ütköztetésével, átlagolásával "kicsapatható-e" a lényeg mint az évtized esztétikai proteinje?
Ami bizonyos: a negyvenes éveknek nincs trendteremtő művészete (magyarországi sem), van azonban belerejtett vég és kezdet, csak éppen művészettörténeti kronológiai autonómia nincs; ez azonban a magyar "anyagból" egyetemes szinten le- és felmérhetetlen, pusztán csak azért, mert ez egy magyar anyag. Amiből viszont az az egyszerű igazság süt (nekem - s másoknak meg mintha nem), hogy az ilyen tárlat érvényét szinte minden esetben a "közlekedés", a korreszpondencia lehetőségének és esélyének mértéke, vagyis annak kalibrálása adhatja: mert az aktuálisan élő és már elsorvadt tendenciák, az aktuális vagy éppen teljesen idejétmúlt törekvések keverednek a műveken, pontosabban a művek által "képzett" szöveten, illusztrálva a művészetcsinálás hihetetlenül finom rétegzettségét, az idő és a tér nem elvont, nem metafizikus, hanem nagyon is gyakorlatias hatását.
A dolog lényege a forma, a stílus szét- és leáramlásában, másképpen fogalmazva: popularizálódásában rejlik. Újabb szempontból pedig a regionalizmus továbbrétegződésében, abban a sajátos folyamatban, melyben a művészeti tény és információ a maga furcsa, követelőző módján - megtartva önnön lényegét - szétszármazik, szétszivárog és keveredik,
mintegy ráül a létezőre,
a régire (amely persze már maga sem "eredeti" semmilyen szempontból, még ha olykor archaikusnak látszik is), s létrejön valami különös kevercs, az alsóbb vagy oldalsó regionalizmusok stílusa. Mindez önmagában nem tartalmaz értékítéletet, bár tagadhatatlan, hogy a forma frissességének hiánya nem éppen vigasztaló. A kiállítás színvonalát nem az információ által befutott út hossza és nem is az információ torzulásának mértéke befolyásolja, sokkal inkább azok a már történelmi és szociológiai értékű mozzanatok, melyek az ilyesfajta prezentációt általában körítik. Kettős értelemben: egyrészt a művek koráról (s persze a saját korukról), másrészt a válogatás-bemutatás kora gerjesztette elemekről, valamint a két sík interferenciájáról vagy éppen egybesimulásáról, "harmóniájáról" van szó.
A tárlat érvénye három és fél, sebtiben megmetszett metszettel fogalmazható meg a fentiek figyelembevételével: a Szűcs György által kompilált műegyüttes egy, a 19. század fordulóján megérett, de negyven év múlva Magyarországon még mindig érvényes (és ha valóban objektívek akarunk lenni, nyugodtan mondhatjuk, bizonyos retinákon még a hatvanas-hetvenes években is korszerűnek látott), színeiben és formálásában sötét, súlyos, érzelmeiben is borús posztimpresszionista-pszeudoexpresszonista festészetet sugall aktuálisnak a korszakban (Jándi Dávid, Frank Frigyes), melynek nekifeszül egy még kialakulatlan kváziabsztrakt, locsogós-dekoratív (Marosán Gyula), máskor bölcselkedve színfukar (Szegedy-Maszák György) nonfigurativitás, s a kettőt oldalvást köríti (ez vállalt tautológia) a tízes-húszas évek avantgárdjának német, de főleg francia festészetének lecsuklása a Kárpát-medencébe - Otto Dix és George Braque kézfogásával megpecsételve, Chiricóval tanú gyanánt (a valóban elfeledettnek tetsző Kelemen Emil vagy Szin Gyula révén), hogy mindehhez
különös kívülállók tartsanak gyertyát
Vagy inkább fordítva, a trend sodrának sodrásában gyertyás kis szigetek meredeztek ki (ahogy máig is, és mindig is) a fősodorból, a baj csak az, hogy többnyire - akkor még és visszafelé ma is - értelmezhetetlen szinten és minőségben (Tóth Menyhért elképesztően zavaros fiatalkori munkája, amint Bolmányi Ferenc Ensoros festménye is mint valami vízilóhát áll ki a mederből).
Hogy klasszikusan keretbe foglalódjék mindez, nem állhatom meg, hogy ne szerezzek vértolulást érzékenyebb olvasóimnak. Mert a katalógus bevezetőjéből egy pillanatra fölpillant a hályogos szemű téboly, és megszólal: "Hegedűs Béla franciaországi halálával a háború is szedni kezdte áldozatait. A háború végeztével az áldozatok száma szaporodott..." Keserű Katalint és Szűcs Györgyöt idéztem.
Hajdu István
Ernst Múzeum, július 3-ig
