Annak ellenére, hogy tizenegy évvel ezelőtt nagy kiállítás metszette keresztbe az olasz művészetet a Műcsarnokban, nem mondhatjuk, hogy az elmúlt húsz évben túl sok talján szerepelt volna Magyarországon.

Annak ellenére, hogy tizenegy évvel ezelőtt nagy kiállítás metszette keresztbe az olasz művészetet a Műcsarnokban, nem mondhatjuk, hogy az elmúlt húsz évben túl sok talján szerepelt volna Magyarországon.Tehát - innen belülről - nemigen tudhatjuk pontosan, mit "ábrázol" ez a mostani tárlat az itáliai művészetet illetően. Azt azonban nagyjából láthatjuk, minek és miképpen felel meg a világművészetben.

A trendnek, természetesen. Az utolsó stílus, a posztmodern elmúlását követő állapotnak, vagyis a stílkategóriákat vesztett kilencvenes évek eklektikus és időtlen - szögezzük le, amúgy egyáltalán nem ellenszenves - individualizmusának.

Hogy mégis eszünkbe jut, mert így kell lennie, a több mint tíz évvel ezelőtti tárlat, annak két oka van. Az egyik: a kiállítás itt akkor az utolsó utáni pillanat gyászában foglalta össze klaszszikus eszközökkel az arte poverától a transzavantgárdig (leegyszerűsítve, a helyi posztmodernig) az egyetemes művészetre perdöntő hatást gyakorló, azóta ráadásul klasszicizálódott olasz művészet reprezentánsainak műveit. A másik: talán utoljára kaphattunk pontos és plasztikus képet Budapesten (is) egy földrajzi egység, egy területileg is megfogalmazható szellemi "entitás" művészi készleteiről, továbbá és eredményét illetően

mondializáló készségéről és hatásáról

S van egy - elfinomítva - spirituális-nosztalgikus összefüggés is a két kiállítás között: épp az annak idején Metszéspontok címen rendezett áttekintés transzavantgárdja, posztmodernje morzsolta fel végeredményben a modernista karakterológiát, hogy végképp elszakadjon-elvesszen a stílusok amúgy is foszladozó járszalagja. Nem mintha bánnám, de annak idején abba kapaszkodva talán könnyebben ment a beszéd.

Ezzel szemben az ezoterikusnak tetsző, de nem sok jelentéssel felruházott, Az égbolt túlsó felén című utazós-kompakt kiállítás (Peter Weirmair és Alice Rubini szervezésében és rendezésében) lazán egymás mellé rendelt művek halmaza. Elképzelhető, bár nem valószínű, hiszen egy hanggal sem hivatkoznak rá, hogy a címadással Goethe jutott eszükbe, aki Itáliába utaztában elmerengett az Alpokban: miként lehetne megörökíteni a felhők fölülről a szemébe vetülő látványát. A tizenkét művész munkái mindenesetre nem erről beszélnek; annál is kevésbé, mert egy nem különösebben meggyőző, gyakorlatilag bevallottan szempont és teória nélküli kommentártól kísérve, és elképesztően homályos "művész-önvallomásokkal" körítve állnak nézőik elé, olyan szövegektől övezve, melyek jószerivel csak nehezítik az úgynevezett megértést (régiesen: befogadást). Az már csak a szokásos téboly: a katalógusban talán csak két kép azonos valamelyik Pesten is láthatóval - a mindig elvárt dokumentumértékről így szó se essék.

Halmaz tehát a kiállítás,

sem időben, sem térben nem "strukturált" munkák együttese, melyek tárgyukat-témájukat, tartalmukat nézve - kis túlzással - származhattak volna akár Pestről vagy Kiskunfélegyházáról is, példának okáért. Készülhettek volna tehát nálunk és nekünk is, már ha az egyetlen, alig megfogható, kényes szál, mondjuk a transzavantgárd után még a légben szállongó pókfonál, az a hihetetlen és alig megfogható speciális ízlés, mely annyira jellemzi az általános olasz kézművességet is, nem kötné vissza a tradicionálisan itáliai, nem affektáló, de dekadensen túlfinomult és érzéki vizualitásba a kiállított művek szinte mindegyikét. Ha lenne kedvem megsérteni a ma még oly fontos és féltett nemzet- és néphűséget, Maurizio Pellegrin Az írás művei című installációját vagy Matteo Basile printjeit azonnal összevetném például... De nem, inkább csak annyit mondjunk, hogy Basilénak az Amélie csodálatos élete című filmet véletlenül, de mélyen megidéző lapjai vagy Pellegrin lírai, egyúttal langy nekrofíliával megfogalmazott tárgyegyüttese a költői narrativitást azzal a jellegzetesen metafizikai vizualitással elegyítve tárja a néző elé, mely Velence minden aranyozó és képkeretező boltocskájában orron simítja az odatévedőt. (S amifajta hangulatnak Magyarországon az életben nyomát sem tapasztalhattam.)

A kiállított művészek egyike sem igazán ismert protagonistája az európai szcénának, ám az tagadhatatlan, hogy már annak is igen nagy jelentősége lehet, ha az átlag minőségéről képet kaphatunk, arról nem is beszélve, hogy éppen ezek az utaztatott, mintavevő és mintasugárzó bemutatók alkalmasak talán a leginkább arra,

hogy a trend megnyilatkozhassék

Hiszen nagyjából erről van szó: egy nem tematikus kiállításnak csak annyi értelme van, amenynyiben képes azt a közeget megmutatni, amelyből a főművek és "főművészek" kiemelkedhetnek. Ez a 2000 körüli művészet legfontosabb tendenciáinak olasz verzióját reprezentáló tárlat, ugyanúgy, mintha középnémet, középfrancia, középlengyel vagy középangol lenne, érintőlegesen "ábrázolja" a vízöntőkor középmiszticizmusát, a photoshopkor középvizualitását (ebből a legkínosabb a képernyő-mint-világegész effektus felbukkanása itt is, Cristiano Pintaldi révén), a test korának középidentitását, s talán csak Claudio Massini festményeinek kínaizálása utal ismét vissza arra a ravaszan archaikus ízlésre, melyről Pellegrin kapcsán esett már szó.

Hajdu István

Műcsarnok, nyitva május 12-ig