- kovácsy -

Vasárnap választások lesznek Pakisztánban. Nem kevesebb: kilencven párt indít jelölteket, természetesen a legtöbb minden esély nélkül, és a jelek szerint az eredményt nyugodtan borítékolni lehet. A Pakisztáni Muszlim Liga (PML) vezetője, Nawaz Sharif és a Bhutto-klán Pakisztáni Néppártját (PPP) irányító Benazir Bhutto évtizedes párharcában ezúttal Sharif a tuti befutó.

Hamvas málnaszínben, dekoltáltan tűnik elő egy lágyra érett, szép szőke asszony, rázuhog a fény, az arcán béke, túl fájdalmakon és megfáradáson. Néhány taktus határozott zongorabillentés, és recsegve, fájdalmasan előzuhog a Hang. Még nem a dallam, csak a hangsúlyok, a keserűség, a feszültség, a finom ritmus, csavarosan fintorog mögötte a zongorakíséret. Aztán darabról darabra a jelzésekből dallam lesz, az érzelmi utalásokból dráma, és Marianne Faithfull a mikrofont magához szorítva tényleg örül a tapsnak. A zongora mögött fáradt arcú, rezzenetlen öltönyös úr, Paul Trueblood, belül jár ő is, valahol messze, innen kalandozza, karcolja körül a dallamokat.

Három héttel ezelőtt még úgy tűnt, hogy Zaire, Ruanda és Burundi hármas határvidéke egy példátlanul pusztító éhínség színhelye lesz, ha nem sikerül eljuttatni a segélyeket a táborlakó hutu menekültekhez (MaNcs, november 7.). A veszély nem szűnt meg, de enyhült, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy a térség közelebb jutott a békéhez.

Ruanda, Burundi és Zaire határvidékén az eddigieknél is iszonyatosabb katasztrófa fenyeget. Menekültek százezrei bolyonganak táborról táborra, más menekültekből alakult milíciák és zaire-i reguláris egységek fosztogatják őket, a segélyszervezetek a harcok miatt mindinkább kiszorulnak a térségből, éhínség fenyeget meg járványok, eközben pedig ömlik, ömlik az eső. Az év borzalma akadály és komolyan vehető akadályozó szándék nélkül halad a végkifejlet felé.

Nem annyira a padán honfiak és honleányok, mint inkább a sajtó képviselői követték végig az észak-olasz Gandhi, a lombard Washington György és Jefferson Tamás, vagyis Umberto Bossi hatszázötven kilométeres hétvégi menetelését-hajózását a Pó forrásától Velencéig, ahol vasárnap ünnepélyesen kinyilváníttatott a szuverén padániai szövetségi állam függetlensége.

Ami július utolsó napjaiban Dzsakartában történt, egyszerre tükrözte a kádárizmusra emlékeztető indonéz rendszer lappangó problémáit és azt, hogy a rezsim nehezen érő, de még nehezebben elkerülhető változások előtt áll.

Netanjahu izraeli miniszterelnök eddigi békeügyi megnyilatkozásai egyfajta következetesség, vagyis kiszámíthatóság, vagyis makacsság benyomását keltik. Ez a következetesség kevés jót ígér a közel-keleti helyzet rendeződése szempontjából. És rontja a képet az is, hogy a politikusként fiatalnak számító, 46 éves kormányfő kemény szavai mögött meglehetősen szűkre szabott mozgástér alkotja a hátországot.

207 évvel a Bastille bevétele és öt évvel azután, hogy a francia-magyar kulturális kapcsolatok budapesti fellegvára a Fő utcába költözött, úgy fest, a dolog működik.

Híd és kapocs a Nyugat és a Közel-Kelet között, a keleti mediterrán térség Svájca, virágzó üzleti és bankközpont, vallások és kultúrák termékeny együttélése. Ezt remélte az országáról sok libanoni, művelôdve, gazdagodva folyamatosan, egészen a hetvenes évek közepéig. Most pedig már évek óta szinte csak egy-egy Izrael elleni Hezbollah-akció és az ezeket követô izraeli megtorló lépések helyszíneként hallani az országról; az sem világos, létezik-e még valójában, létezhet-e újra valaha is.