Netanjahunak meggyőződése, hogy az átlagizraeli attól érzi jól magát, ha javuló gazdasági körülmények között él, nem pedig attól, hogy országa jóban van az arab szomszédokkal. Ami nyilván igaz is - feltéve, hogy béke van, nincs hétköznapi félelem, nincsenek buszrobbantások és késeléses merényletek. A miniszterelnök mindenesetre a gazdaság fejlesztését helyezte programja középpontjába, azt, hogy az ország az ezredfordulóra húszezer dollár/fő/év átlagjövedelem mellett önálló, az amerikai segélyekről fokozatosan leszakadó gazdasági hatalomként a világ elektronikai iparának az élvonalába kerüljön.
Középpontban a gazdaság
Az új kormány egyik első intézkedéseként lefaragta az 1997-re tervezett költségvetési kiadásokat, létszámstopot rendelt el az állami munkahelyeken, négyéves deficitcsökkentési programot és átfogó privatizációt hirdetett. Az immár hat éve gyors ütemben növekvő izraeli gazdaságnak ugyanis a költségvetési hiány a gyenge pontja.
Ahhoz, hogy a felpörgött növekedést kézben lehessen tartani, természetesen béke is kell - bár ezzel kapcsolatban komoly viták vannak izraeli közgazdászberkekben. Azok, akik jelentéktelennek ítélik meg a békefolyamat gazdasági súlyát, többek között azzal érvelnek, hogy az 1993-as izraeli-palesztin békemegállapodást három sikeres év előzte meg, és ebben főként a volt Szovjetunióból nagy tömegben érkező bevándorlók szerepét hangsúlyozzák. Hozzáteszik, hogy az ország új európai és ázsiai exportpiacai akkor sem záródnának be, ha a békefolyamat megtörne. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a regionális konfliktusok újraéleződése rögtön fájdalmasan csapódna le a komoly bevételi forrást jelentő idegenforgalomban, visszarettentené a külföldi beruházókat és hitelezőket.
Résen lenni
Mindenképpen igaz, hogy a béke, a nyugalom aligha gátolná a gazdaság fejlődését. Az új izraeli kormány meggyőződése szerint elegendő résen lenni, megakadályozva a feszültségek kirobbanását, miközben a békefolyamatnak csak annyiban kell előrehaladnia, amennyiben ez maradéktalanul - kompromisszumok, engedmények nélkül - megfelel az ország érdekeinek. Vagyis vége a "területet békéért" politikájának.
Ami egyébként szintén nem járt hátrányokkal Izrael szempontjából, ugyanakkor kirángatta az országot a diplomáciai elszigeteltségből. Ráadásul konkrét (kölcsönös) előnyöket ígért, hiszen egy sor arab ország feladta korábbi, egyértelműen elzárkózó politikáját, és gazdasági kapcsolatépítésbe kezdett Izraellel.
Ezek a kapcsolatok aligha bővülnek gyorsan a jövőben, miután az új kabinet a békefolyamattal kapcsolatban csak azt szögezte le világosan, melyek azok a pontok, amelyekben nem hajlandó engedményekre. Hallani sem akar a majdani önálló palesztin államról, amelynek működését a már autonómmá vált területek szétszabdaltsága miatt amúgy sem könnyű elképzelni. Hallani sem akar arról, hogy Jeruzsálem keleti része bármilyen formában palesztin fennhatóság alá kerüljön, hogy Szíria visszakapja a Golán-fennsíkot, hogy visszatérjen az izraeli határok közé az egész világon szétszórtan élő, több mint négymillió palesztin menekült. Ugyanakkor tovább akarják folytatni az arab területek betelepítését. (Ez a folyamat egyébként az elmúlt négy év folyamán, a Munkapárt kormányzása idején is zavartalanul haladt előre, és a telepesek száma ötvenezerrel nőtt.) Felmerül ugyanakkor az az immár válasz nélkül maradó kérdés, hogy amennyiben kormányon marad a Munkapárt, mit léphetett volna ugyanezekben a kérdésekben. Belpolitikai (népszerűségi) és biztonsági megfontolások miatt aligha mehetett volna messzire az engedményekben.
A hatalom csúcsain debütáló politikusoknak többnyire az a sorsuk, hogy rövid idő után egyre árnyalódik, relativizálódik kezdeti karakterességük, az üzemszerű politizálás során legalábbis taktikai szinten engedményekre, visszalépésekre kényszerülnek. A Netanjahu-kabinetről is elképzelhető, hogy miután a választói elvárásokhoz igazodva - és a partnerek reakcióit megfigyelve - letette a garast, a gyakorlatban sokat visszavesz majd radikális eltökéltségéből. Bár lehet, hogy ezúttal mégsem ez történik majd.
Szorításban
A szoros választási eredmény arra kényszerítette a miniszterelnök pártját, a Likudot, hogy a tőle jobbra és szélsőjobbra álló politikai erők között keressen koalíciós partnert: fundamentalista vallásos erők, szélsőséges nacionalisták, az új bevándorlók erőteljesen békekötés-ellenes köreiben. A kormányalakítás távolról sem sikerült úgy, ahogy Netanjahu szerette volna. Nem tudta elérni, hogy a központi bank élén álló Jacob Frenkel legyen a pénzügyminiszter, és azt sem, hogy az arabokkal szemben galamblelkűnek egyáltalán nem nevezhető Ariel Sharon nyugalmazott tábornok kimaradjon a kormányból. A kabineten belül végül is kevés igazi politikai szövetségese van, és ez olyan belső konfliktusok veszélyét rejti, amelyek könnyen megbéníthatják a kormányt, derékba törhetik a nagy ívű gazdasági elgondolásokat. A legélesebb ellentétek természetesen békefolyamatügyben várhatók, és aligha Netanjahu helyezkedik majd a legzordonabb álláspontra.
Neki mindezzel szemben egyetlen ütőkártyája van, az, hogy - Izrael történetében elsőként - közvetlen választás útján lett kormányfő, és csak új választásokkal lehet elmozdítani. A koalíciós partnereket ilyen körülmények között már azzal is sakkban tarthatja, ha csak felvillantja a lehetőséget, hogy nagykoalíciót alakít a Munkapárttal. Ráadásul a miniszterek kinevezésében-leváltásában elődeihez képest sokkal tágabbak a lehetőségei.
Érti, követi
Netanjahu egy hete Egyiptomban járt, bemutatkozó-ismerkedő tárgyalása volt Mubarak elnökkel. Kairó Izrael legrégebbi és legfontosabb partnere a békefolyamatban, annál is inkább, mert az arab világban már régen nem volt akkora súlya Egyiptomnak, mint mostanában. A két politikus most találkozott először, aztán Mubarak megkönnyebbüléséről nyilatkozott, arról, hogy érti, követi Netanjahu gondolkodásmódját, egyszóval: reménykedik. A találkozók folytatódnak, következik a jordániai uralkodó, és lehet, hogy folytatódik a békefolyamat is, csak máshogy.
- kovácsy -
