A helyzet már annyira kusza a közép-afrikai Nagy Tavak vidékén, hogy szinte mindegy, honnan kezdjük az eseménytörténetet. Kiindulhatunk például Zaire belső helyzetéből. Az országot immár évtizedek óta Mobutu korlátlan elnöki diktatúrája tartja egyben, aki kegyként osztogatja a gazdasági és politikai hatalmat, hogy azután, ha úgy tetszik neki, egyik napról a másikra visszavonhassa. Az államkincstár az ő kincstára, dollármilliárdjait svájci bankok forgatják, miközben Zaire fuldoklik a nyomorban.
Diktátor határok nélkül
Õ maga is Svájcban van már hónapok óta, és kérdéses, hogy sikeres lesz-e a rákműtétjét követő utókezelés. Ha Mobutu meghal, jövőre első ízben lehet igazi, több jelölt közötti elnökválasztás Zaire-ban - feltéve, ha választásképes állapotban marad az ország.
Mobutunak mindig voltak regionális ambíciói, utoljára az angolai háború idején, amikor az ottani, Moszkva által és kubai katonák segítségével támogatott kormány ellen harcoló felkelők mellé állt, abban reménykedve, hogy győzelmük esetén kiszélesedhet országa szűk tengeri kijárata, és angolai kikötőkből ömölhet a világba a réz, az ón és az ipari gyémánt Zaire ércdús déli tartományaiból.
Angolában azonban békébe torkollt a háborús végkimerültség, de az események ezúttal Zaire keleti határán kínáltak kavargatnivalót Mobutunak, amikor két évvel ezelőtt Ruandából több mint egymillióan menekültek ide, egyszerű földönfutók, fegyverüket megőrző, bosszúszomjas katonák és bosszútól rettegő tömeggyilkosok vegyesen. A határközeli táborokban - egyes feltevések szerint Zaire beleegyezésével, sőt kifejezett ösztönzésére - milíciák alakultak, amelyek megakadályozták, hogy a menekültek hazatérjenek. Már aki haza akart térni, hiszen az új ruandai vezetés és hadsereg igyekezett ugyan mértéket tartani, de semmiképpen sem mértéken felül.
Egyenlőtlenségből hisztéria
Az egész térség mai állapotát a hutuk és a tuszik ellentétei határozzák meg, nemcsak Ruandában, Burundiban és Zaire keleti végvidékén, hanem Ugandában és - kisebb mértékben - Tanzániában is. A két - eltérő etnikai eredetű - népcsoport közül az állattenyésztő tuszik alkották mindig is a felső réteget, a földművelő hutuk pedig az alsót, de a békés egyenlőtlenségből csak a gyarmati időkben, már ebben a században lett igazi ellentét, amikor a németek, majd a belgák lényegében csak a tuszikat vonták be az államéletbe. A hatvanas években, amikor Ruanda is, Burundi is független lett, az előbbiből a hutuk tízezerszám űzték el a tuszikat, akik az utóbbiban jobban felkészültek egy hasonló veszély esetére, és gyorsan, keményen megragadták a hatalmat. Államcsínyek, megtorlások itt is, ott is, oda-vissza, az 1994-es ruandai genocídium esetében csak annyi különleges történt, hogy a tuszi hatalomátvételtől rettegő szélsőséges hutuk elveszítettek minden emberi mértéket, öltek és öltek, de gyilkolnának még most is, menekültként, a hisztéria pedig fokozódik határon innen, határon túl, hatalommegosztásra a közeli jövőben még gondolni sem érdemes.
Új helyszínek, új frontok
Burundiban a júliusi puccs óta (MaNcs, augusztus 1.) lebegnek a dolgok, Buyoya tábornok megpróbálkozott azzal, hogy hutukat is bevonjon a kormányzásba, ők azonban egyre radikalizálódnak, zajlik a lefojtott polgárháború, Ruandában csend van ugyan, de a határokon túl a győzedelmes visszatérésre várakoznak a hutuk. A nyílt ellenségeskedésnek Zaire lett a színhelye. Az itteni félig-meddig őslakos banyarwandák (összekeveredett hutuk és tuszik) és banyamulengék (tuszik) ellen részben kormányzati, részben tartományi szinten egyfajta hajtóvadászat zajlik, megfosztották őket állampolgárságuktól és tulajdonuktól, szembekerültek a még ősibb őslakosokkal, akik már szintén milíciákba tömörültek.
Így duzzad a menekültek hatalmas tömege, és így keveredik bele Ruanda és Burundi egy immár határain kívüli konfliktusba. A hutu gerillák rendszeresen átcsapnak a táborokból. A gyarmatosítás előtt már a mai Zaire területén élt tuszik leszármazottait viszont behatoló ruandai egységek segítik a rájuk vadászó hutu menekült katonákkal szemben, és ha már ott vannak, kifüstölnek egy-egy hutu tábort is. Afrika harmadik legkisebb országa, Ruanda hadvezetése már-már háborús húrokat penget a földrész harmadik legnagyobb országával szemben. Teheti, hiszen Zaire szétzüllött hadseregének ebbe a hegyes, bozótos országrészbe vezényelt egységei szinte minden szervezett helyi erővel szemben állnak, és a fejvesztett meneküléstől csak a szegényes fosztogatási lehetőségek tartják vissza a katonákat. A hutu menekült katonák pedig már azt fontolgatják, hogy ha nem Ruandába, hát Ugandába özönlenek be, hogy bosszút álljanak Muszeveni államfőn, aki - még ellenzékben - évtizedeken át melengette kebelén a tuszi kígyókat, akiknek nem kevés fegyveres szerepük volt abban, hogy végül hatalomra kerülhetett. Végül saját - főleg burundi - hutu menekültjeinek a térség délkeleti szegélyén Tanzánia elnézi, hogy ők is felállítsák saját kiképzőközpontjaikat. Bezárul és tágul az őrület gyűrűje.
- kovácsy -
A tehetetlenség erői
Ilyen esetekben nemzetközi beavatkozás után szokás kiáltani, de a mostani közép-afrikai állapotok annyira kuszák, hogy voltaképpen csak a minimális segítségnyújtás lehetőségein érdemes gondolkodni. Béketeremtés csak akkor lehetséges, ha világossá válik, pontosan hol és kik között húzódnak a frontvonalak. Christopher amerikai külügyminiszter a múlt hónapban járt a térségben, tett is egy bátortalan javaslatot valami helyi békefenntartó erő kialakítására, afrikai katonákkal, amerikai pénzből. A fogadtatás éppen csak hogy nem volt elutasító, az akár csak közvetve érintett országok az ENSZ mögé bújva volnának csak hajlandók ilyesmire, és akkor is vonakodva. A francia diplomácia már két éve elszigetelődött Ruanda ügyében, amikor az utolsó pillanaton és a népirtás első jelein túl is kitartott a hutu vezetés mellett. Párizs most nem kezdeményez többet, mint egy átfogó, széles körű tanácskozást, minthogy "a francia-afrikai kapcsolatok jövője nem ebben a térségben formálódik". Az Európai Közösség megbízottja, Aldo Ajello kétségbeesetten próbálkozik az érintett fővárosokban, hogy megszervezzen egy helyi csúcstalálkozót. Egy hete azt nyilatkozta, hogy egy héten belül történnie kell valaminek, mégpedig többoldalú egyetértéssel, különben kitör a háború Zaire és Ruanda között. (A hét napból lapzártáig öt már eltelt.) Az ENSZ is kijelölte különmegbízottját a kanadai Raymond Chrétien személyében. Õ a hétből a hetedik napon érkezik a térségbe, hogy megkezdje a tájékozódást. Ugyanekkorra várják az amerikai Jamerson tábornokot, aki talán élesebb szemű és tetterősebb lesz a tucatnyi nemzetközi megbízottnál, küldöttnél és megfigyelőnél, akik már korábban megérkeztek, csak éppen elérni nem tudtak semmit. A segélyszervezetek maguk is segítségért kiáltanak, egymillió ember vár ivóvízre, élelemre, gyógyszerre, és miközben várakoznak, halottaikat belekaparják a sárba.
