Közép-Afrika: Módosult válságállapot

  • - kovácsy -
  • 1996. november 28.

Külpol

Három héttel ezelőtt még úgy tűnt, hogy Zaire, Ruanda és Burundi hármas határvidéke egy példátlanul pusztító éhínség színhelye lesz, ha nem sikerül eljuttatni a segélyeket a táborlakó hutu menekültekhez (MaNcs, november 7.). A veszély nem szűnt meg, de enyhült, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy a térség közelebb jutott a békéhez.
Három héttel ezelőtt még úgy tűnt, hogy Zaire, Ruanda és Burundi hármas határvidéke egy példátlanul pusztító éhínség színhelye lesz, ha nem sikerül eljuttatni a segélyeket a táborlakó hutu menekültekhez (MaNcs, november 7.). A veszély nem szűnt meg, de enyhült, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy a térség közelebb jutott a békéhez.

A helyzet átalakulása nem a határozott nemzetközi közbelépésnek köszönhető, hanem annak, hogy a zaire-i tuszi (banyamulenge) felkelők a ruandai kormány támogatásával kifüstölték néhány nagyobb menekülttáborból a hutu menekülttársaikat túszul tartó hutu katonákat és milicistákat. Ezután a menekültek fölkerekedtek, elindultak hazafelé, és már a múlt héten százezerszámra lépték át a ruandai határt. Maga az államfő fogadta őket, megígérve, hogy napokon belül biztosítják a menekültek elemi ellátását, hazatérhetnek a falvaikba, és büntetéstől csak azoknak kell tartaniuk, akik kitüntették magukat a két évvel ezelőtti mészárlásokban.

Korábbi vétkek

A fegyveresek táborbeli uralmát az 1994-es nagy ruandai népirtás és a jórészt Ugandából hazatérő tuszi felkelők hatalomátvételét követő hutu menekülés óta közvetett módon a nemzetközi segélyszervezetek tartották fenn. Hallgatólagosan tudomásul vették a táborokban kialakult helyzetet, sőt - amint ez most már egyértelműen kiderült - még egyfajta természetbeni adót is fizettek a táborokban újjászerveződő régi (hutu) ruandai hadseregnek, amely az élelmet folyamatosan fegyverekre cserélte be. Természetesen maguknak a táborlakóknak is kellett adózniuk, a segélyek tehát két úton is szolgálták a fegyvervásárlást.

A népirtásért felelős hutu szélsőségesek újrafegyverkezésének a fő forrása azonban nem ez volt. Miután távozásukkor vitték magukkal az államkasszát is, valamint bőven hamisítottak dollárt, Kenyán és Zairé-on keresztül egy bő tucat országból vásároltak fegyvert többé-kevésbé illegálisan. Az eladók listáján ott van például Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Spanyolország, Bulgária és Csehország. Hogy mennyiben lehettek érintettek a dologban a nevezett országok kormányai, ez még tisztázatlan - az esetleges vétkesek felderítésére eddig csak Nagy-Britanniában hoztak létre bizottságot. Párizs - amely 1994-ben eleve ellenezte magát az embargót is - cáfol és visszautasít.

Újabb habozás

Így, utólag nézve, kissé átértelmeződnek a korábbi vészjelzések, amelyek arra vezettek, hogy az elmúlt két hét folyamán (de már a fenyegető katasztrófa jósolt bekövetkezési időpontja után) folyamatosan körvonalazódni látszott a leendő nemzetközi katonai akció mérete és feladatköre. Az Egyesült Államok azonban rálépett a fékre, és úgy tűnik, ez volt a legjobb, amit tehetett.

Ha a hutuk a táborokban maradnak, továbbra is csak a többséget túszként használó fegyveresekkel összejátszva lehetett volna élelmet osztani, hiszen lefegyverzésükre nem lett volna joguk a békefenntartóknak. A térség hosszú távú stabilitását pedig azért nem szolgálná a - mindössze négy hónaposra tervezett - katonai beavatkozás, mert a pillanatnyi erőviszonyokat rögzítené, és a nemzetközi erők távozása utánra halasztaná, hogy eldőljön bármi is. Addig viszont a mozdulatlanságba kényszerült szemben álló csoportok erőt gyűjthetnének, konszolidálhatnák a pozícióikat, vagyis valószínű, hogy a rövid szünet után csak új lendülettel kezdődne megint az őrület.

Legújabb kétségek

Természetesen így sem oldódott meg sok minden. Nem lehet tudni, hogyan alakul majd a hazatérő hutuk helyzete, elfoglalhatják-e eredeti lakhelyüket és földjeiket (aligha), sikerül-e beváltania valamennyit a ruandai kormánynak a nemzeti megbékélés ígéretéből (kétséges).

Hosszú távon még ezeknél is izgalmasabb a kérdés, hogy mi lesz Zaire-ban. A fizetetlen hadsereg szétesett, a banyamulenge felkelők elől menekülő katonák fosztogatva-rabolva nyugat, a főváros felé tartanak, a hadsereg főparancsnokát leváltották. Mobutu, Zaire diktátora Európában lábadozik, a kormány és a kváziparlament között alig van beszélőviszony, és a rezsim megdöntéséért nemcsak a banyamulengék harcolnak, más felkelő csoportok is színen vannak. Minthogy a helyi lakosság ugyanúgy éhezik, mint a menekültek, a lázadók számíthatnak támogatásra - főleg, ha az eddigihez hasonló önfegyelmet tanúsítanak, és az elfoglalt területek lerablása helyett az elemi lakossági szükségletek kielégítésével foglalkoznak.

A kormányerők viszont esetleg az országban maradt felfegyverzett hutukra számíthatnak, akik szintén nem a stabilizációt fogják elősegíteni. Végül az is kérdéses, mi lesz azzal a több százezer menekülttel, aki még Zaire-ban maradt, és nem a ruandai határ, hanem az ország belseje felé vándorol. Elmozdulás tehát van, de a kilátások nem biztatók.

- kovácsy -

Figyelmébe ajánljuk