Faithfull Budapesten: A Hang

szerző
- kovácsy -
publikálva
1996/50. (12. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hamvas málnaszínben, dekoltáltan tűnik elő egy lágyra érett, szép szőke asszony, rázuhog a fény, az arcán béke, túl fájdalmakon és megfáradáson. Néhány taktus határozott zongorabillentés, és recsegve, fájdalmasan előzuhog a Hang. Még nem a dallam, csak a hangsúlyok, a keserűség, a feszültség, a finom ritmus, csavarosan fintorog mögötte a zongorakíséret. Aztán darabról darabra a jelzésekből dallam lesz, az érzelmi utalásokból dráma, és Marianne Faithfull a mikrofont magához szorítva tényleg örül a tapsnak. A zongora mögött fáradt arcú, rezzenetlen öltönyös úr, Paul Trueblood, belül jár ő is, valahol messze, innen kalandozza, karcolja körül a dallamokat.

Hamvas málnaszínben, dekoltáltan tűnik elő egy lágyra érett, szép szőke asszony, rázuhog a fény, az arcán béke, túl fájdalmakon és megfáradáson. Néhány taktus határozott zongorabillentés, és recsegve, fájdalmasan előzuhog a Hang. Még nem a dallam, csak a hangsúlyok, a keserűség, a feszültség, a finom ritmus, csavarosan fintorog mögötte a zongorakíséret. Aztán darabról darabra a jelzésekből dallam lesz, az érzelmi utalásokból dráma, és Marianne Faithfull a mikrofont magához szorítva tényleg örül a tapsnak. A zongora mögött fáradt arcú, rezzenetlen öltönyös úr, Paul Trueblood, belül jár ő is, valahol messze, innen kalandozza, karcolja körül a dallamokat.

Miért jók még mindig a Kurt Weill-Brecht-dalok? Mert Weimar van most is, elfojtottság, szorongás, baljóslat? Mert a dallamaik változatlan biztonsággal lebegnek műfajok határán, érzékeny, alig érinthető találkozási pontján? És Õ vajon képes-e elbillenteni színésznősködéssel, olcsósággal, túlmagyarázással, nem csusszan-e meg, nem siklik-e ki? Gyávaság, nem kétely volt ettől félni, szerencsére ez gyorsan kiderül. Nem mai csirke, Weillben sem az. Már a nyolcvanas években játszott Kocsma Jennyt a Koldusoperában, már ekkor elénekelte koncerten A hét főbűnt.

És most itt énekel, nekünk, és a PeCsa hideg terme orfeum, világ végi bár, Marianne Faithfull, nem a hangja, nem az alakja, nem a szépsége, hanem a kisugárzása mondja meg, hogy amit a bőrünk érez, az hűvös, meghitt vagy fülledt. Weill és más ilyesmi. Kilencvenhatban kilencvenhat és a huszas évek.

Nagy, csillogó zongora, a visszavert fény a két combja közül éppen a szemembe villan. Aztán leül. Kávéházi asztalka, vizeskancsó, pohár. Beszél. Rekedt. Vizet iszik. Szaggatott élettörténetek, régről, minapi koncertekről, drogról, leszokásról, halott barátról, bokaficamról. A mosoly, az önirónia is tiszta, mint a visszahalkuló, tudomásul vett szomorúság. Az Övéi vagyunk, együtt, így, szedett-vedetten, véletlenül összecsapódva, és alig kezdődött a koncert, már minden új dal ráadás.

A Széttört szívek bulvárja. Újra Weill, francia szöveggel. De előbb még elmeséli angolul a tartalmat, hosszan, elmélázva, fölnevetve. Azok a megtörő, elbillenő hajlításai, és ahogy takarékoskodik velük. Egyszer csak: As Tears Go By. A Jagger-Richard-dal volt az első kislemeze, 1964-ben. Aztán kudarcok, pokol. A Sors. Azóta egy teljes oktávval csúszott mélyebbre a hangja. A Hang, és benne a büszkeség és a bánat. Harminckét év után.

Aztán hirtelen vége. Ráadás - ez már valóban az. Elköszön. El fog menni. Még ráadás. Integet. Végleg. És mégis jó nekünk.

- kovácsy -

Petőfi Csarnok, december 4.

szerző
- kovácsy -
publikálva
1996/50. (12. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...