Tulajdonképpen nagy mozgástér (Jean-Luc Soulé, a budapesti Francia Intézet igazgatója)

szerző
- kovácsy -
publikálva
1996/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

207 évvel a Bastille bevétele és öt évvel azután, hogy a francia-magyar kulturális kapcsolatok budapesti fellegvára a Fő utcába költözött, úgy fest, a dolog működik.

207 évvel a Bastille bevétele és öt évvel azután, hogy a francia-magyar kulturális kapcsolatok budapesti fellegvára a Fő utcába költözött, úgy fest, a dolog működik.

Magyar Narancs: Két éve él Magyarországon, két éve áll a Francia Intézet élén. Hogyan került éppen ide?

Jean-Luc Soulé: Eléggé különböző dolgokat csináltam eddigi életem során. Nem vagyok diplomata, nem vagyok közalkalmazott, inkább olyasvalaki, aki mindig azt csinálta, amihez kedve volt. 1982-85 között például a belügyminisztériumban, a rendőrségi irányításban dolgoztam egy ideig. Egy olyan időszakban, Mitterrand hatalomra kerülése után, amikor elég nagy változások zajlottak itt, hiszen a belügyminisztérium személyzete elég rosszul viselte a baloldali irányítást, azt, hogy a kommunisták is a kormányban vannak. Érdekes korszak volt, de nem akartam sokáig maradni ebben a túlságosan hivatalos hangulatú, túl kényszerítő jellegű munkakörben. A kulturális élet vonzott inkább. Már 1983-ban megszerveztem Périgord-ban egy fesztivált, amely az évek során Dél-Franciaország egyik nagy nyári rendezvényévé nőtte ki magát.

MN: Erről a vidékről származik?

JLS: Igen, és mindmáig erősen kötődöm ide, itt él a családom, sok barátom van itt, és egy házam is. A fesztivál arra is lehetőséget nyújt, hogy rendszeresen visszajárjak ide. 1986-ban azután arra nyílt lehetőségem, hogy átvegyem egy párizsi intézmény, a Videotheque de Paris irányítását. A város hozta létre a Les Halles-centrum egyik föld alatti szintjén. A legkülönfélébb programokat kínálja, gyűjtési körébe pedig beletartozik minden Párizzsal kapcsolatos kép- és hanganyag, amelyhez elég korszerű számítógépes lehetőségek segítségével férhet hozzá a nagyközönség. 1994-ben azután ajánlatot kaptam, hogy vállaljam el Magyarországon a Francia Intézet igazgatását. Pontosabban több alternatíva közül választhattam, mehettem volna Japánba, Dél-Amerikába, Európa más országaiba is.

MN: Miért döntött éppen Magyarország mellett?

JLS: Több okból. A családnak még régebbi időkből több magyar barátja is volt. Pontosabban a szüleimnek - az 56-os generációból elsősorban. Tehát volt bennem egyfajta vonzódás az ország iránt, bár korábban csak egyszer voltam itt, vagy húsz éve, akkor is csak egy vagy két napra. Ráadásul megtudtam, hogy ez a világ egyik legszebb ilyen intézménye, rögtön igent mondtam. Szép kalandnak látszott eljönni egy olyan országba, amelyet nem ismerek ugyan, de nagyon vonz.

MN: Amikor megérkezett, voltak már konkrét elképzelései arról, hogy mihez kezd majd ebben az új munkakörében?

JLS: Lényegében előzetes elképzelések nélkül érkeztem, hiszen nem láttam tisztán a lehetőségeimet, nem ismertem a leendő munkatársaimat, ráadásul kapcsolataim sem voltak. Egyetlen elképzelésem volt - nem mondhatom, hogy túlságosan eredeti ötlet. Bizonyos értelemben zenész vagyok - az említett fesztivál is zenei rendezvény -, elsősorban zenei programok jártak a fejemben. Ismertem is egy-két előadóművészt, Kocsist, Ránkit, Németh Pált, a Capella Savariát, tehát arra gondoltam, hogy a zenében igyekszem majd fejleszteni a cserekapcsolatokat a két ország között. Annál is inkább, mert ezen a téren meglehetősen gyengék a kapcsolatok, nem is annyira a klasszikus zenében, mint inkább a dzsessz, a kortárs zene területén. Úgy érzem, bizonyos eredményeket már fel is tudunk mutatni. Azt hiszem, elég nagy a szerepe az egyes igazgatók személyiségének. Tulajdonképpen nagy a mozgásterünk - természetesen a pénzügyi lehetőségek keretein belül. Olyan programokat határozunk el, amilyenekhez kedvünk van, amit jónak ítélünk.

MN: A cserekapcsolatok beleilleszkednek valamilyen támogatási rendszerbe?

JLS: Igen, és a zene mellett kiterjednek a modern táncra és a színházra is. Számos javaslatot, elképzelést tanulmányozok - természetesen csak olyanok jönnek számításba, amelyeknek van valami közük Franciaországhoz, például francia szerző darabjáról van szó, vagy maga az előadás francia nyelvű.

MN: Mindez egy pályázati rendszer keretében zajlik?

JLS: Pontosan. Határidőt szabunk, ami általában az év végére esik, hogy a következő év elejére megszülethessen a döntés. Az elbírálás munkájában magyarok is részt vesznek.

MN: Hogyan választja ki az intézeben kiállító művészeket?

JLS: Lényegében ugyanígy. Itt is törekszem rá, hogy legyen valami kapcsolódás Franciaországhoz, de nem feltétlenül, tehát nem megfellebbezhetetlen előírásról van szó. Nap mint nap érkeznek hozzám javaslatok, és háromhavonta összeül egy bizottság olyan ismert művészettörténészek részvételével, mint Beke László, Néray Katalin, Passuth Krisztina, és ebben a körben döntünk. Újabban Lugossy László is tag, hogy a fotóművészet is képviselethez jusson.

MN: Milyen hivatalos szervezetbe illeszkednek a világ francia intézetei - egyáltalán, melyik minisztériumhoz tartoznak?

JLS: Ma Franciaország valamennyi külföldi kulturális tevékenységét a külügyminisztérium irányítja. Költségvetésének több mint negyven százaléka kulturális célokat szolgál. Maga a kulturális tevékenység részben a nagykövetségeken, részben az intézeteken keresztül zajlik. Létezik egyfajta átfogó politika, de ez azért messzire van az egyes intézetektől, amelyek végül is maguk alakítják ki a tevékenységüket, alkalmazkodva a helyi viszonyokhoz. Úgy érzem, nálunk kisebb mértékű a centralizáció, mint például a British Council vagy a Goethe Intézet esetében. Azt hiszem, szerencsés, hogy egyfelől egy nagy, de távoli minisztérium irányítása alatt állunk, miközben rugalmasan dolgozhatunk, a sajátos, konkrét elvárásokhoz igazodva.

MN: Utalt rá, hogy a budapesti a világ egyik legszebb francia intézete. Feltételezem, hogy az új székház felépítése mögött politikai megfontolások is húzódtak. Márpedig a korábbi évtizedekben nem volt igazán jellemző, hogy Franciaország ezen a térségen belül különösen favorizálta volna Magyarországot.

JLS: Már a hatvanas-hetvenes években volt egy politikai elmozdulás. A francia külpolitika átértékelte kelet-európai kapcsolatait. Ekkor tudatosult Párizsban, hogy Magyarországnak bizonyos értelemben kulcsszerepe van itt - már csak földrajzi értelemben is, ezenkívül korai nyugati kapcsolódásai miatt, 1956 pedig egyértelműen növelte az ország súlyát a francia kulturális, politikai, intellektuális élet szereplőinek a szemében. Franciaországban látni kezdték, hogy Magyarország különállásra törekszik a szovjet táboron belül. A nyolcvanas években, amikor a rendszer bomlani kezdett, a diplomaták úgy ítélték meg, hogy erősíteni kellene Franciaország itteni jelenlétét. Mitterrand ebben az időszakban történetesen kétszer is járt Magyarországon - ha jól tudom, 1982-ben és ´86-ban. 82-es ittjártakor megmutatták neki ezt a telket, ahol a háború előtt a francia követség épülete állt, amíg 1944-ben le nem bombázták. A telek maga változatlanul a francia állam tulajdonában volt, és Mitterrand fölvetette, hogy egy nagy Franciaország-Házat lehetne ide építeni. Innentől az adminisztratív döntésig természetesen eltelt még néhány év, és az új épület végül 1992-ben nyílt meg. Közel százmillió frankba került, és az összeg nagysága valóban jelzi, hogy politikai döntésről volt szó.

MN: A Francia Intézet mint intézmény természetesen már előtte is működött.

JLS: Igen, 1947-ben nyílt meg, és a kelet-európai térségben ez volt az egyetlen, amelyet nem zártak be, szemben a varsóival, prágaival, bukarestivel, belgrádival, amelyek már a két világháború között is működtek, Franciaország korábbi kapcsolatainak megfelelően. Talán éppen ez lehetett az ok, hogy csak 1947 óta működött, mégpedig szerény körülmények között. Tehát túlélte a Rákosi-rendszert. Azt mondják, Rákosi felesége ragaszkodott a fennmaradásához, hogy a szabója átnézhesse a párizsi divatlapokat, aztán Rákosiné ezek alapján varratott magának.

MN: Nyilván világos képe van a francia kultúrafinanszírozásról. Nekem úgy tűnik, hogy a francia állam ezen a téren változatlanul komoly szerepet vállal, miközben Magyarországon az állam egyre inkább kivonul a kultúra területéről. Ön is érzékeli ezt a különbséget?

JLS: Vannak tapasztalataim az állami finanszírozásról, hiszen az itteni költségvetésünknek durván a felét a külügyminisztérium fedezi. Másfelől, az említett fesztivál igazgatójaként, valóban védőháló nélkül dolgozom, és nekem kell megkeresnem a pénzforrásokat, vagyis mindkét környezetben el kell igazodnom.

Franciaországban a közfinanszírozásnak több forrása van: az állam, a több megyét átfogó régiók, maguk a megyék, kisebb mértékben a települések, és ráadásul ott van az Európa Bizottság is. A fesztivál mögött nagyjából felerészben ezek a források állnak. Vannak továbbá a cégek mint szponzorok, mecénások, partnerek. Manapság már nem szoktak érdek nélkül mecénáskodni, ez is egy beruházás, itt is a megtérülés logikája működik. Amikor a francia telefontársaság, a Telecom beruház például valamibe, ami kapcsolatos a hanggal, az énekhanggal, úgy ítéli meg, hogy ez jót tesz a megítélésének. Ha a francia áramszolgáltató vállalat pénzt ad műemlékvédelemre, ezzel arra hívja fel a figyelmet, hogy fontos partnere a kommunális, illetve magánbefektetőknek.

Magyarországon én is azt tapasztalom, hogy az állam egyértelműen kivonul a kultúrából - de ez Franciaországban is megfigyelhető, ha talán nem is ilyen mértékben. Még az olyan jelentős eseményeknél is, mint például az avignoni fesztivál, ezt lehet tapasztalni. A közfinanszírozásban egyre inkább áttolódik a hangsúly az államról a régiókra, ami Magyarországon nem lehetséges, hiszen itt helyi szinten nem tudják átvenni ezt a szerepkört.

MN: A Francia Intézet költségvetésének felét a külügyminisztérium fedezi. Honnan származik a másik fele?

JLS: Kismértékben szerepet vállal a kulturális tárca is, de ez nem jelentős. A többit a bevételeink teszik ki: belépődíjak, a nyelvtanfolyamok tandíja. Háromezer hallgatónk van évente, és ez komoly bevételi forrás. Mindezen felül egyes konkrét programokhoz támogatást kapunk olyan francia cégektől is, amelyek beruháznak Magyarországon. Több vállalattal is sikerült kialakítanunk ilyen kapcsolatot.

MN: Milyen kapcsolataik vannak a párizsi Magyar Intézettel?

JLS: Jó barátságban vagyok az intézet igazgatójával és a párizsi magyar nagykövettel is. Gyakran beszélünk arról, milyen közös akcióink lehetnének. Igyekszünk segíteni a Magyar Intézetnek a magyar kultúra franciaországi bemutatását szolgáló programjaikban. Ilyen lesz például a magyar költészet, a fiatal magyar költők őszi párizsi bemutatása. Az idei perigord-i fesztivál középpontjában az Esterházy hercegi udvar áll, és e köré más programokat is szervezünk, bemutatjuk például a tokaji borokat, magyar filmek vetítését tervezzük. Magát a fesztivált Magyar Bálint nyitja meg, és sok magyar művész szerepel az előadók között. Együtt dolgozunk az 1956-os megemlékezéseken is. Közös kiállítást tervezünk itt és a Magyar Intézetben. Konferenciát rendezünk a francia értelmiség és közvélemény 1956-os szerepéről - olyan résztvevőkkel, mint Edgar Morin, Leroy Ladurie, Besancon - itt, majd Párizsban is. Természetesen nem törekszem arra, hogy a Magyar Intézet helyére tolakodjam, épp ellenkezőleg: segíteni szeretnék nekik, hiszen jó elképzelésekről van szó.

MN: A francia-magyar fordítási csereprogram is az intézeten keresztül zajlik?

JLS: Van egy program, amelyet a két külügyi tárca kezdeményezett, a Kosztolányiról elnevezett fordítói alapítvány, külön összeget kapunk a párizsi külügyminisztériumtól. Ez a pénz a francia művek fordítását, kiadását tervező magyar fordítók és kiadók támogatására szolgál. A legutóbbi példa Fernand Braudel háromkötetes történeti munkája a mediterrán térségről vagy az orosz származású, de francia Andrei Makiné Francia hagyaték című Goncourt-díjas regényének a magyar kiadása. A forrásaink nem kimeríthetetlenek, évente tizenöt-húsz ilyen vállalkozást igyekszünk támogatni.

A másik, fordított irányú törekvésünk a magyar szerzők francia nyelvű bemutatása. Nemrég jelent meg egy francia nyelvű elbeszéléskötet - részben fiatal - magyar szerzők írásaiból. A kiadásában a Francia Intézet is részt vett. A legközelebbi tervünk - még az idén - egy Mándy-regény francia kiadása.

MN: Ért valamennyit magyarul?

JLS: Igyekszem megtanulni, minden héten veszek nyelvórát, lényegében az ideérkezésem óta. Természetesen túl sok időm nincs rá, de szeretem a nyelvet, igyekszem.

- kovácsy -

szerző
- kovácsy -
publikálva
1996/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...