Az 1993 decembere óta az ellenzéki demokrata párt (PDI) élén álló Megawati Szukarnoputri, az országot a holland gyarmati függésből a függetlenségbe kormányzó néhai Szukarno elnök 49 éves lánya az elmúlt egy-két év folyamán egyfajta ellenzéki idollá nőtte ki magát. A hatalom berkeiben felvetődött a gyanakvó aggodalom, hogy esetleg ellenjelöltként lép fel Szuhartóval szemben az 1998-as elnökválasztáson. (Õ maga eddig még nem adta egyértelmű jelét, hogy valóban tervezi ezt.) A hatalom mindenesetre úgy döntött, hogy megfinanszíroz, összehív egy alternatív PDI-kongresszust, fejre koppint, rendet teremt. Ez június végén történt, és a résztvevők a kormány szándékainak megfelelően új pártvezetőt választottak.
Elvadulás, erőszak
A tagság többségét azonban felháborította az arcátlan önkény, országszerte tüntetések voltak, és az aktivisták elfoglalták a párt dzsakartai székházát. A hatóságok pedig kivárták, amíg véget ér egy nemzetközi tanácskozás - kellemetlen lett volna nagy politikusnevek jelenlétében erőszakhoz nyúlni -, majd rendőri erővel jelezték, hogy ki az úr a székházban. Megawati szimpatizánsai tüntetni kezdtek, a hadügyi irányítás alatt álló biztonsági erők pedig egy pillanatban nekirontottak a tüntetőknek, és aztán elkezdődhetett a halott- és sebesültszámlálás, amit az nehezít meg, hogy - ellenzéki források szerint - a hatóságok több tucat eltűnt emberrel nem tudnak elszámolni.
A 13 667 szigetből álló országban körülbelül egy éve szaporodtak meg a kisebb-nagyobb megmozdulások. Az okok a lehető legszínesebbek: környezetszennyezés (vagy egy erre vonatkozó rémhír), vallásos felháborodás, gazdasági sérelem, telt ház egy koncerten, nemzetiségi ellentétek. Ami viszont mindezekben közös, az a tüntetők nekikeseredett elvadultsága, hogy pillanatokon belül parttalan gyújtogatásba, fosztogatásba megy át egy pár száz fős megmozdulás is. Vagyis mély, elfojtott feszültség tör felszínre újra és újra Indonézia egymástól távol eső pontjain. A mostani dzsakartai tüntetők sem kímélték a megmozdulás színhelyétől csak pár száz méterre fekvő üzleti negyedet. Feldúltak és felgyújtottak három bankot, két japán autószalont és egy minisztériumi épületet - igaz, ők több tízezren voltak.
A Föld negyedik legnépesebb országa (közel kétszázmillió lakos) három évtized alatt gazdasági szempontból jelentős pályát futott be, a legfeljebb 2150 kalóriás napi élelmiszer-fogyasztással jellemzett abszolút szegénység ma már csak a lakosság 15 százalékát sújtja, szemben az 1966-os 70 százalékkal. Indonézia már rég nem puszta nyersanyagimportból tartja el magát, ahogy a kiszolgáltatott fejlődő országok többsége, gazdaságának szerkezete sokoldalú lett, elektronika, minden, tavaly elérte a négy és fél milliárd dollárt az új, közvetlen külső beruházások összege. Ehhez kiszámítható, beruházásösztönző pénzügyi politika kellett, ennek háttére pedig a politikai stabilitás.
Ami megrendít
Indonéziában, ahol a hadsereg szinte monopolizálja a politikai hatalmat, egy, a lakosság számához mérten végeredményben szűk körű megmozdulás önmagában még nem rendíti meg a belpolitikai helyzetet. A stabilitást inkább az veszélyezteti, hogy nem látszik körvonalazódni a Szuharto utáni helyzet. A hetvenöt éves tábornok nem adja semmiféle jelét annak, hogy komolyan mérlegelné önnön utódlásának a lehetőségeit, a demokratikusnak egyáltalán nem mondható rendszerben arra pedig nincs lehetőség, hogy nyilvánosan fogalmazódjanak meg különféle alternatívák.
Jövő májusban parlamenti választások, és ha bekövetkezik is a lehetetlen, vagyis a szigorúan ellenőrzött ellenzék győzelme, az erőviszonyokon ez sem változtat, hiszen az államfőt egy évvel később egy ezerfős grémium választja meg, és ennek a testületnek még a felét sem teszi ki a parlament, a többieket a kormányzat delegálja. Vagyis, ha Szukarnónak úgy tetszik, hetedszer is államfő lesz, ami még inkább figyelemre méltóvá teszi a kormánynak a PDI-vel szemben alkalmazott eljárását. Ez ugyanis arra utal, hogy az indonéz rendszer keretei közé már az sem fér be, ha egyáltalán felbukkan egy Szuhartót opponáló, vele szemben akárcsak elvi kihívást jelentő ellenzéki csoport, illetve személy.
Fiúk és falatok
Miközben a Szuharto-rendszer három évtizede jelentős életszínvonal-javulást hozott, a szabadságjogok hiányán kívül egyebek is ösztönzik az ellenzéki politikai aktivitást. Ezek közül a szélsőséges korrupció a legfontosabb. Ez önmagában is jól tükrözi, hogy a hatalom - gazdasági sikereivel a háta mögött - végül is meg van győződve saját maga kikezdhetetlenségéről, sőt - miután nem elvek vezérlik, hanem az ország külső és belső helyzetére hivatkozó pragmatizmus - egyenesen arról, hogy Indonéziát nem is lehetne tökéletesebben irányítani, minden úgy a legjobb, ahogy van. A hivatalnokok korruptsága közismert a nemzetközi gazdasági életben, és Szuharto családja, rokonsága egyre nagyobb falatokat nyel el a gazdagodás forrásaiból.
A nyomásgyakorlás még csak nem is titokban, valamiféle látszat fenntartásával zajlik. A parlament és az államapparátus a nyilvánosság előtt alakítja úgy a gazdasági jogrendszert, hogy a rendelkezések megfeleljenek az elnöki dinasztia érdekeinek. A legutolsó látványos példa az a februári bejelentés, hogy Indonézia saját fejlesztésű személyautóval jelentkezik a piacon, és a nemzeti büszkeségnek ez az újabb támasza mentesül számos vám- és adótétel alól, hogy olcsóbb legyen a szintén helyben gyártott külföldi márkáknál. A Timort (ez lesz a kocsi neve, mert Timor szigetének keleti fele évek óta tiltakozik erőszakos bekebelezése ellen, és most majd megmutatják nekik) Szuharto legkisebb fiának egyik cége gyártja majd. A döntés károsultjai közé tartozik egy másik fiú is, és ők ketten most nem szeretik egymást.
Családban marad
A Szuharto család mértéktelensége és az, hogy erre az államfő a jelek szerint teljes mértékben vak, már a hatalmon belül is aggodalmat kelt. A hadsereg egy főparancsnoka is belebukott már abba, hogy szóvá tette ezzel kapcsolatos fenntartásait, egy korábbi elnökhelyetteséhez pedig Szuharto állítólag három hónapon keresztül nem szólt egy szót sem, miután a politikus szintén utalni próbált rá, hogy ezt talán nem kéne.
Mindez csak közvetve erősíti a feltevést, hogy Szuharto netán családon belül keresi a megoldást az utódlási kérdésre. Ebben az összefüggésben 47 éves leányát emlegetik a leggyakrabban, mert benne látják a legtöbb politikai ambíciót. Szoros kapcsolatban áll a hadvezetéssel, ő a Golkar nevű állampárt alelnöke. Úgy tudni, hogy most már az elnök legbizalmasabb tanácsadójának is tekinthető, miután Szuharto felesége áprilisban meghalt.
Szigor, finomítás
Indonézia lakosságának jelentős része alapjában elfogadja a Szuharto-rendszert. Gazdasági sikerei miatt és azért, mert a hivatalos ideológiával összhangban úgy ítéli meg, hogy az ország egységét feszítő etnikai, vallási sokféleség, amely bőven kínál feszültségforrásokat, csak egyfajta központosított szigorral ellensúlyozható. Ezt a szigort a legkisebb, legtávolabbi településig mindenhol jelen lévő hadsereg szolgáltatja, amelyen belül ugyanakkor már vannak a rendszer finomításán dolgozó csoportok. (A hadsereg - pontosabban a katonai hírszerzés - készítette azt a felmérést is, amely szerint a következő választásokon az ellenzéknek már jóval nagyobb lesz a súlya, mint eddig.)
Radikális rendszerváltók a középosztályból sem várhatók, mert ez még túl kicsi, sokféle, töredezett. A változások talán azokból a viszonylag új szervezetekből indulnak majd ki, amelyek nem állnak szemben a hatalommal, de az ideológiai korrekció különféle irányain dolgoznak, és mostanáig abban áll a jelentőségük, hogy a hatalmon kívülieknek is lehetőséget adnak egyfajta politikai aktivitásra. Több ilyen is van, némelyikük többmilliós nagyságrendű tagsággal, és egy részük (mohamedán) vallási alapon áll. Még azt sem lehet kizárni, hogy Szuharto ezekkel a szervezetekkel kísérletezgeti ki, hogyan lehetne odébbtolni a hadsereget a politikai élet centrumából, egyáltalán, hogyan volna lehetséges egyfajta sima átmenet valami többtényezős rendszer felé.
- kovácsy -
