- kk -

Úgy tűnik, Barak mégiscsak bevált: bár már megválasztása másnapján rázendített a fanyalgókórus, az új izraeli miniszterelnök végül csak aláírta, illetve aláíratta a közel-keleti békefolyamat újabb, hosszú évek óta legjelentősebb fázisát jelentő egyezményt a palesztinokkal, a világ meg örül, és még az sem zavarja, hogy egyelőre nemigen van rá oka.

Sokadikán rendszerint éjszaka van, mintha csak Istennek sem tellene a villanyszámlára, néha azonban még a holdat is takarékos üzemmódra állítja a jó öreg, és az eget elönti valami világosszürke izé, az úgynevezett nappal, a kellemetlen látogatók szezonja.

Libanon, illetve az ottani Hezbollah-állások megbombázása, valamint az ezt megelőző Hezbollah-rakétatámadás Észak-Izrael ellen közel-keleti mércével mérve rituális aktusnak számított: mindig sikerült kellő pánikot okozni vele, többet azonban nemigen, és a felek jobbára be is érték ennyivel. Izrael és a Hezbollah így emlékeztette egymást a másik létezésére, ha az elfelejtette volna. A múlt héten azonban jócskán akadtak halottak is: Izraelben ketten, Libanonban nyolcan: egy erőmű alkalmazottai vagy azok, akik vesztükre az erőmű körül csellengtek.

A Blaha Lujza tér a világ egyik legszomorúbb topográfiai képződménye, a kelet-kirgiz sztyepp a Blahához képest egy villámtréfa, ráadásul a Blahát, szemben a fent említett régióval, fauna is fedi, méghozzá vastagon, taglalását hagyjuk, erkölcsi és esztétikai normákat sértene.

Hogy ki volt a történelemben az elsõ, aki azért ment fel egy magaslatra, hogy onnan a mélybe vesse magát, máig vita tárgya. Az biztos, hogy a reneszánsz idején egyesek már a sértetlen visszaérkezés gondolatával is eljátszadoztak. A siklóernyõzõ ember általában szeret élni, életörömét pedig többnyire úgy fejezi ki, hogy a levegõbe magával visz egy paplant is.

Netanjahu miniszterelnök a múlt héten Washingtonban járt, ahol Clinton elnökkel és Arafattal volt találkozója, a szokásos eredménnyel, semmivel; ha eltekintünk attól, hogy a csúcstalálkozó résztvevői megállapodtak abban, hogy hamarosan újra találkoznak, és akkor ismét megállapodnak majd valamiben, feltehetően egy következő találkozó tervében. Azzal is megy az idő.

A Thököly úti Sport filmszínházban, ahol hétköznapokon háromdimenziós filmekből kitüremkedő óriásgilisztákkal és társaikkal igyekeznek kedveskedni az ilyesmire fogékony tömegnek, mely szájtátva szegődik mindenféle kitömött és kitömetlen szörny, delfinshow, kétfejű bornyú nyomába, ezen a csütörtökön a kisgazdapárt nagygyűlik. Jelen lesz dr. Torgyán József, az FKgP elnöke, dr. Torgyánné Cseh Mária, a párt nőszövetségének elnök asszonya, megismerkedhetünk Zugló kisgazda képviselőjelöltjeivel, sőt turnéjelleggel egy teréz- és egy józsefvárosi aspiráns is fellép, távoli vidékek egzotikus fiai mintegy, akárcsak a háromdimenziós munkanapokon tehát.

Az alsószászországi tartományi választásokat, amelyeket az ember a tartomány neve alapján hajlamos valami roppant jelentéktelen ügyként elkönyvelni, az SDP nyerte, 48,1 százalékkal, második a CDU, a bronzot a Zöldek igyekeznek majd megtisztítani a konzerváló- és színezőanyagoktól. Az FDP, a liberális párt mindössze hatezer szavazat híján ugyan, de megint nem került be a tartományi parlamentbe, de mit is keresnének a liberálisok egy alsószász parlamentben? Még akkor is, ha - legalábbis az érintettek szerint - az ottani választás egyfajta előjátéka az idén esedékes kancellárválasztásnak.

Amíg tartott az apartheid, ha könnyű nem is, de legalább egyszerű volt minden. Volt egy frontvonal, és az az egy kérdés, hogy ki melyik oldalán áll. A fordulat óta azonban árnyaltabb -és persze sötétebb is lett a kép. Szentek fejéről tűnik el a glória, a ruhásszekrények környékén pedig képtelenség aludni az odabent motoszkáló csontvázaktól.

A jelek szerint elmarad az Öböl-háború megismétlése, pedig még idejében be lehetett volna fejezni ahhoz, hogy a magukra adó elektronikai cégek átállíthassák az ott kipróbált szoftvereket, karácsonyra már akár Szaddám Huszeinnel is nintendózhattunk volna. Na mindegy, majd legközelebb. Bizonyára így gondolja Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök is: ő mintha az Irak elleni háborúra és az ilyenkor összekovácsolódni szokott nyugati-arab szövetségre bazírozott volna, amikor eldöntötte, hogy belekavar a közel-keleti békefolyamatba, vagyis abba, ami belőle megmaradt.

A Szovjetunió és Japán között, ha valaki nem tudná, a II. világháború még mindig nem ért véget, a szibériai cserjésekben úgyszólván hetente bukkannak elő ottfelejtett különítmények, ritkás ősz szakállú parancsnokuk tört oroszsággal érdeklődik a volokalamszki országút holléte felől, míg a tokiói kettes számú főpostán nemrég sikerült nyakon csípni egy KGB-ügynököt, aki családostul érkezett média-ösztöndíjasnak adta ki magát, ezzel szemben órákig fotózgatta a postapalota fűtési rendszerének tervvázlatát, majd faxot kísérelt meg feladni Tolbuhin marsallnak.

Dennis Rosst várták egy darabig, aztán nem várták tovább: nagyjából a jeruzsálemi robbantás másnapján kellett volna a terepre érkeznie, a merénylet azonban elnapolta az amerikai közvetítő utazását. Több amerikai vezetőben fel is merült a gondolat, hogy a legokosabb volna abbahagyni az egészet, ezek között képtelenség közvetíteni - ehhez azonban túlzottan nagy érdekek forognak kockán. Olyannyira nagyok, hogy most már nem is Rosst, hanem magát Albright külügyminisztert várják, hogy megpróbáljon rendet teremteni izraeliek és palesztinok között.