Aknesszet, miszerint az izraeli parlament még nem, de a kormány már jóváhagyta a Sharm-el-Sheikhben kötött egyezményt, méghozzá 22-2 arányban, ami ahhoz képest, hogy izraeli kormányról, tehát számos kisebb-nagyobb párt alkalmi koalíciójáról van szó, viszonylag szép eredménynek mondható. Ellene Natan Saranszki belügyminiszter -egykor Anatolij Scsaranszkij, emberi jogi aktivista (Szovjetunió) - szavazott, mégpedig azért, mert az egyezmény szerinte sokkal kedvezőbb a palesztinok, mint Izrael számára: és tulajdonképpen igaza van, legalábbis papíron.
A forma szerint ugyanis Izrael annyit vállalt magára, hogy 2000 januárjáig a ciszjordániai területek újabb 11 százalékáról vonul ki - amivel a területek összesen 41 százaléka kerül a Palesztin Fennhatóság közigazgatása alá -, hozzájárul ahhoz, hogy a Ciszjordániát és a Gázai övezetet egymástól elválasztó izraeli területen a palesztinok átjárókat építsenek,megkezdődhet a palesztin külkereskedelem szempontjából döntő fontosságú gázai kikötő építése, továbbá szabadon enged 350 palesztin foglyot, hadd örüljenek azok is. Cserébe viszont a Palesztin Fennhatóság megígérte, hogy együttműködik Izraellel a biztonsági kérdésekben.
Ez utóbbira szükség is lenne, mert a hét végén aláírt megállapodás, amit világszerte üdvözölnek mint a közel-keleti békefolyamat újraindításának leglátványosabb, legígéretesebb, legkézzelfoghatóbb és egyáltalán leglegebb mozzanatát, bizonyos körökben bizonyos ellenérzéseket váltott ki. Természetesen nem hagyhatták ki, hogy ne kezdjenek buzgó tüntetésekbe a területeken élő izraeli telepesek, akiknek valóban mozgalmas időszakra kell számítaniuk az izraeli hadsereg kivonulása után: és az is természetes, hogy a Hamasz iszlám fundamentalista terrorszervezet máris kijelentette róla, hogy elfogadhatatlan, hogy egyedül Izrael javát szolgálja, hogy Arafat amerikai nyomásra elárulta népének ügyét, és hogy egyáltalán nem mond le arról a jogáról, hogy folytassa a fegyveres harcot a megszálló ellen. Utóbbi Izraelt jelenti, előbbi főleg öngyilkos merényleteket -és lehet, hogy tényleg a Hamasz volt az, amelyik az egyezmény aláírásának másnapján már végre is hajtotta az első, sőt az első két merényletet Izraelben.
Két autóbomba
robbant fel, mindkettő időnek előtte, az áldozatok (két halott) maguk a merénylők voltak: újdonságnak számít, hogy mindketten izraeli állampolgárságú arabok voltak -továbbá, bár nem ennyire meglepő, de némiképp szokatlan az is, hogy maguk a merénylők lettek az áldozatok. Elképzelhető, hogy az izraeliek szívós titkosszolgálati tevékenysége végül mégiscsak elvezetett valahova: mintha kezdene felhígulni a terroristák utánpótlása, legalábbis ez a véleménye néhány izraeli elemzőnek -de lehet, hogy ezek hazabeszélnek, és ezek sem biztosak abban, hogy a most szabadon engedendő 350 fogoly között nincs-e néhány, aki képes lesz pótolni a korábbiakban felgöngyölített profikat. Ha mégis, a dolgukat megkönnyítheti, hogy az jeruzsálemi legfelsőbb bíróság helyt adott néhány izraeli emberi jogi szervezet keresetének, és megtiltotta, hogy a belső elhárítás, a Shin Beth a jövőben fizikai erőszakkal szedjen ki vallomást a gyanúsítottakból.
Egyelőre
senki nem biztos semmiben,
abban sem, hogy valóban merénylő volt-e az az illető, aki szintén az aláírás másnapján egy, egyesek szerint fegyverre, mások szerint kérelmet tartalmazó papírlapra, néhány független forrás szerint katowicei illetőségű kötöttáru-kereskedő asszonyra emlékeztető tárggyal a kezében loholt az aláírásnál lelkesen tanúskodó Mubarak egyiptomi elnök felé -és most már soha nem is fog kiderülni, hogy mit akart az illető, mert Mubarak testőrsége szitává lőtte a most már semmire sem emlékeztető tárggyal egyetemben. Lehet, hogy csak autogramra vadászott,de a Camp David-i békét (az elsőt, amely Izrael és egy arab állam, név szerint Egyiptom között létrejött) aláíró Szadat egyiptomi elnök elleni sikeres merénylet óta azt is lehet mondani, hogy a testőrök túlzott reakciója, ha nem is elfogadható, de valamelyest érthető (kivált, ha tudjuk azt is, hogy azért Mubarak ellen is próbálkoztak néhányszor a közel-keleti helyzet radikális megoldásáról álmodozó iszlám fundamentalisták).
Mindezzel együtt mégiscsak lehetséges, hogy azoknak van igazuk, akik szerint Barak jó vásárt csinált Sharm-el-Sheikhben pusztán azáltal, hogy aláírta a gyakorlatban ezerféleképpen értelmezhető egyezményt: annyit mindenesetre biztosan elért vele, hogy Izrael most már nemcsak a fronton, hanem az annál bonyolultabb diplomáciai pályán is átvette a kezdeményezőszerepet a palesztinoktól, és hatalmas lépést tett meg afelé, hogy az egész közel-keleti háborús helyzet gyújtópontját jelentő palesztin ügyet leválassza a többiről. Márpedig egy Izraellel megbékélt palesztin állam mellett jóval nehezebb dolga lesz a többi, Izraellel pillanatnyilag engesztelhetetlen - vagy engesztelődését csak képtelen feltételek elfogadásához kötő - arab államnak és iszlám terroristaszervezetnek: Szíriának, Libanonnak, a Hamasznak és a Hezbollahnak. Még akkor is, ha a palesztin hatóságok egyelőre csak rendkívül vonakodva hajlanak arra, hogy végrehajtsák az egyezmény értelmében rájuk háruló kötelezettségeket, például azt, hogy felgöngyölítsék és adott esetben kiszolgáltassák Izraelnek a terroristákat. Ez ugyanis csak idő kérdése, előbb-utóbb a palesztin rendőrből is az lesz, ami, vagyis először rendőr, és csak azután palesztin. Ami a világ békésebb feléről nézve elég borzalmasnak tűnik, de lehet, hogy a közel-keleti helyzet hosszú távú megoldásának mégiscsak valami ilyesmi a kulcsa.
- kk -
