Közel-Kelet: A harag másnapja

szerző
- kk -
publikálva
1997/32. (08. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Dennis Rosst várták egy darabig, aztán nem várták tovább: nagyjából a jeruzsálemi robbantás másnapján kellett volna a terepre érkeznie, a merénylet azonban elnapolta az amerikai közvetítő utazását. Több amerikai vezetőben fel is merült a gondolat, hogy a legokosabb volna abbahagyni az egészet, ezek között képtelenség közvetíteni - ehhez azonban túlzottan nagy érdekek forognak kockán. Olyannyira nagyok, hogy most már nem is Rosst, hanem magát Albright külügyminisztert várják, hogy megpróbáljon rendet teremteni izraeliek és palesztinok között.

Dennis Rosst várták egy darabig, aztán nem várták tovább: nagyjából a jeruzsálemi robbantás másnapján kellett volna a terepre érkeznie, a merénylet azonban elnapolta az amerikai közvetítő utazását. Több amerikai vezetőben fel is merült a gondolat, hogy a legokosabb volna abbahagyni az egészet, ezek között képtelenség közvetíteni - ehhez azonban túlzottan nagy érdekek forognak kockán. Olyannyira nagyok, hogy most már nem is Rosst, hanem magát Albright külügyminisztert várják, hogy megpróbáljon rendet teremteni izraeliek és palesztinok között.

Netanjahunak majdnem sikerült: az új tárgyalási forduló napját már ki is tűzték, ráadásul olyan előjelekkel, amilyeneket a keményfiús imázsát féltő gonddal ápolgató izraeli miniszterelnök álmodni se mert volna korábban. A palesztin kormány körül kirobbant botrány (a nyolcszázmillió dolláros évi költségvetésből 326 milliónak kelt így vagy, de főleg úgy, tehát korrupció útján lába) Arafat mozgásterét nagyjából a minimálisra szűkítette, az önjelölt európai közvetítő összecsomagolta hozzá nem értését és zoknijait, majd hazahúzott. Nem maradt tehát a terepen senki olyan, aki képes volna fapofával egyenlőnek nyilvánítani holmi lakásépítési terveket tömeggyilkos merényletekkel, mert ilyesmit azért az utóbbi időkben már Arafat se mondott, legfeljebb néhány minisztere, akik viszont csak a közel-keleti helyzet bonyolultságának köszönhetik, hogy nem csukták le őket sikkasztásért.

Netanjahunak csak valami látványos gesztust kellett volna kitalálnia, de jött a szerdai merénylet, és mégsem sikerült bebizonyítania a világ előtt, hogy azért ő is tárgyalóképes fél, nem csak a fiktív békeajánlatokért az egyik darab földet a másik után felajánló munkapárti elődei voltak azok - tehát, más választása nem lévén, bekeményített. Nem elég, hogy ahogyan az már ilyenkor, merényletek után szokás, lezáratta a határokat, palesztin se be, se ki, de még csak át se (mármint a Gázai övezetből Ciszjordániába); a Palesztin Autonómiának szánt pénzeket nem engedik átjutni Izraelen, ami, mint a korrupciós botrányból kiderül, jelentős csapás a palesztin kormányra nézvést - de még a palesztin munkavállalók Izraelben megkeresett pénzét se engedik hazajuttatni, ami viszont a lakosság egzisztenciáját fenyegeti, ha nem is mindjárt alapjaiban, de azért érezhetően. Nem átallják továbbá zavarni azokat a palesztin rádióadókat sem, amelyek túlzott hozsannázásokat sugároztak a jeruzsálemi merénylet kapcsán.

Letartóztatási parancsot adtak ki ezenfelül Ghazi Jabali palesztin rendőrtábornok és főfelügyelő ellen, aki izraeli vádak szerint nyakig terrorista-históriákba keveredett. Jabali, mint azt egy sajtókonferencián bejelentette, csak kacag a letartóztatási parancson, ha az izraeliek érte találnának jönni Gázába, hát lábbal előre, ha kikerülnének onnét - de könnyen meglehet, hogy csakugyan érte találnak jönni, az Oslóban megkötött egyezménynek ugyanis van egy kis klauzulája, ami feljogosítja az izraelieket, hogy palesztin területen is foganatosítsanak ezt-azt, ha a biztonságukat érzik kockán forogni. És már meg is tették; eleinte beérték azzal, hogy kődobáló palesztinnak öltözve kapcsolták le alkalmi dobálócimboráikat, később azonban az Iszlám Dzsihád elnevezésű terrorszervezet egy tagját, aki korábban megszökött egy izraeli börtönből, szállították vissza a rácsok mögé.

A fő fenyegetés azonban talán mégiscsak az, ami önmagában nem feltétlenül hangzik túl fenyegetően. A szerdai merénylet után Netanjahu három miniszterét hívta össze, hogy megtervezzék a konkrét intézkedéseket; Levy külügy-, Mordechai hadügy- és Sharon infrastruktúrminisztert, márpedig ahol az utóbbi, vagyis Ariel Sharon felbukkan, onnan nem sok jó szokott származni a palesztinokra és a velük folytatott béketárgyalásokra nézve.

Az, hogy Arafat és Netanjahu már most kölcsönösen a hadiállapot bevezetésével vádolják egymást, felfogható afféle diplomáciai fogásnak is -az azonban, hogy Sharon, aki, eltekintve néhány rövid epizódtól, az 1982-es libanoni háború óta gyakorlatilag kiszorult a döntéshozásból, és a mostani kormányba is csak hosszabb huzavona után került be, most mintha visszatérőfélben volna, megfontolandó fejlemény.

- kk -

szerző
- kk -
publikálva
1997/32. (08. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...