Egy tartományi választáson normális körülmények között elég nehéz lehet meglepetéseket okozni, olyasmit tehát, hogy például bejöjjön egy felsőszász. Gerhard Schröder eddigi helyi érdekű miniszterelnök pártja, az SDP is megőrizte abszolút többségét a tartományi parlamentben, a miniszterelnök személye sem változott, maradt minden a régiben.
Legalábbis a kevéssé ígéretes nevű tartományban, több jelentős lapály, valamint a Volkswagen-művek lelőhelyén. Össz-szövetségi szinten viszont történelmi mérföldkőnek bizonyulhat az eredmény, a Schrödert delegáló szociáldemokraták ugyanis ettől tették függővé az idei megméretésre indítandó kancellárjelölt kiválasztását, akinek tehát Helmut Kohl lesz az ellenfele, az az ember, akit a közvélemény-kutatások rendre valahová a düsseldorfi rém és a hongkongi vírus közé helyeznek a népszerűségi listákon - ám 1982 óta megszakítás nélkül ő a szövetségi kancellár.
Gerhard Schrödernek, így látják ezt most a szociáldemokraták, vannak esélyei Kohl ellenében. Ez annyiban fontos, hogy Kohl tizenhatodik éve megszakítatlan karrierjének egyik záloga éppen a szociáldemokraták képtelensége, hogy esélyes ellenjelöltet állítsanak. Mintha a két óriás,
Brandt és Schmidt emléke
nem engedné kibontakozni az utódokat. Az egyetlen esélyesnek tekinthető a nyolcvanas évek végének sztárfigurája, Björn Engholm schleswig-holsteini lokálüstökös volt, ő azonban egy hosszú és kibogozhatatlan históriába (hogy a kampányirodáját lehallgatták, de tudta, hogy lehallgatják, de csak akkor jelentette be, hogy lehallgatják, amikor ebből már kampánytéma lehetett, és hogy így nyerte volna meg a választásokat, amelyeket valószínűleg enélkül is megnyert volna, de mégis, illetve mégsem) úgy belebukott, hogy végképp; a többiekről még egy zaftos botrány se maradt fenn, jöttek, néztek egy darabig jóindulatúan semmitmondó arckifejezéssel a képernyőről, illetve a választási poszterekről, majd elfújta őket a mérsékelt égövi ciklon.
Nagy valószínűséggel ez lett volna a sorsa Oscar Lafontaine-nek, a szociáldemokraták elnökének is, bár korábban ő számított a legvalószínűbb kancellárjelöltnek. Esélyeit legfeljebb az rongálta némiképp, hogy egyszer már próbálkozott Kohl ellenében, sikertelenül, és nehéz lett volna válaszolni arra a kérdésre, hogy mitől lenne ez másképp ezúttal. Lafontaine félreállásának az volt a feltétele, hogy Schröder mutasson fel valamit -így kezdett el az alsószász parlamenti választási kampány átalakulni szociáldemokrata belüggyé, amelynek az volt a tétje, mennyire tudja eladni magát Schröder.
Hát sikerült
A tartományban, ahol az utóbbi nyolc évben a szociáldemokraták kormányoznak, és ahol az ipari szerkezet elavulása, továbbá az egykori NDK-, vagyis a jelenleg felfejlesztés alatt álló keleti tartományok közelsége miatt elég magas a munkanélküliség, ráadásul minden harmadik háztartás összeomlófélben van a házépítés és egyéb felelőtlen projektek örvén felvett bankhitelek magas kamatainak köszönhetően (ami persze német viszonylatban korántsem azt jelenti, hogy képtelenség kimenni az utcára, mert ott minden harmadik háztartás tagjai, gajdoló kisgyermekek, visszataszító nagyik, elszánt anyák és komor apák rángatják az ember karját alamizsnáért könyörögve; de azért elég kínos helyzet); ebben a tartományban tehát, ami az SDP számára azért mégsem egy sikerterep, Schrödert újraválasztották, még az abszolút többségétől sem fosztották meg, sőt - és ez nem annyira a szociáldemokrata párt programjának köszönhető, mint inkább magának Schrödernek.
Aki balközép,
mint Clinton vagy Tony Blair, és áramvonalasított programját roppant telegenikusan (ez egy szakkifejezés, és nagyjából annyit jelent, hogy a képernyőn jól veszi ki magát valaki) képes a választók értésére adni, továbbá megfelelően korpulens, de csak annyira, hogy megállapodott ember benyomását keltse, nem pedig holmi sörissza disznóét, a múltjában pedig mindössze némi környezetvédelmi stich ólálkodik, ügyvédként a jogi kereteken túltüremkedett atomerőmű-ellenzőket védett a hatóságok túlzott szigora elől -ez viszont a német választók szemében megbocsátható, különös tekintettel arra, hogy ennél tovább, vagyis odáig, hogy a zöldekkel túl nagy kedvvel keveredne egy kormányba, mégsem szokása elmenni.
Csakhogy annyira mégsem rossz a helyzet Németországban, hogy a szociáldemokraták abszolút többségről álmodozhassanak a szövetségi parlamentben Kohl ellenében. Úgyhogy ha Schrödert mégis megválasztanák, okosabban teszi, ha megbarátkozik a gondolattal. A jelenlegi papírforma szerint viszont erre még neki sincs sok esélye.
- kk -
