Írásunk címét Krasznahorkai Lászlótól kölcsönöztük: azonos alcímű szövege a 2000 folyóirat 2001/7-8. számában jelent meg, s nagyjábóli foglalatát adja annak az élménynek - a japán kultúrával való találkozás élményének -, mely alapjaiban határozza meg a kiváló író ezredforduló utáni művészetét, s a nyugati és keleti kultúrákról való gondolkodását. Az első mondat így hangzik: "A vágy, hogy valami tökéletesre találjon, a modern európai emberben éppannyira elementáris, éppannyira lebírhatatlan és elfojthatatlan, mint gyanakvása mindazzal szemben, ami tökéletes" - és ez a mondat nagyjából össze is foglalja azokat a gondolati és befogadási dilemmákat, melyekkel az olvasó Krasznahorkai új kötetével ismerkedve szembesül. No, nem mintha arról lenne szó, hogy maga a könyv volna tökéletes, bár valószínűleg épp annyian fogják tökéletesnek tartani végtelenül precíz leírásai, feszülten hömpölygő, hosszú mondatai és a belőle áradó, elképesztően részletes háttértudással megtámogatott, mély melankólia miatt, mint amennyien az első pillanatban a sarokba dobják majd nagyjából ugyanezekért, mondván, hogy ennyire pöffeszkedő, túlfinomult, egyszerre kilátástalanul és végletesen pesszimista, ugyanakkor naivan rajongó, sőt elragadtatott könyvet, amiben ráadásul tüntetően hemzsegnek a japán, olasz és még ki tudja, milyen nyelvű idegen szavak, még sosem olvastak, illetve nem fognak végigolvasni.
Akárhogyan is, a tökéletesség nem tulajdonsága vagy ambíciója a könyvnek (bár ez utóbbi felől támadhatnak kétségeink), hanem a témája: pontosabban szólva, a művészeti alkotásokkal és a világkultúra más produktumaival való egy-egy találkozás olyan, letaglózó és megvilágosító élménye, mely igencsak képes megingatni, sőt alkalomadtán el is törölni a tökéletesség nem létezéséről való modern hitünket. Ami pedig dilemmaként áll előttünk ezen élmények elbeszélésének olvasásakor, az nem más, mint a fent idézett elementáris, lebírhatatlan és elfojthatatlan gyanakvás, vagyis, hogy hajlandóak vagyunk-e bemondásra elhinni, hogy a szóban forgó ikon, festmény, szobor vagy szentély valóban olyan tökéletes és kétségbeejtően szép, ahogyan azt Krasznahorkai leírja? Főleg, hogy egészen végig másról sem ír, mint hogy az egyes műalkotások eredettörténete (amit azért részletesen végigrág) voltaképpen visszakövethetetlen, hogy a mögöttük lévő kulturális háttér (amit szintén elénk állít) a nyugati ember számára vagy felfoghatatlan, vagy ha a maga kontinensének kultúrájáról van szó, akkor örökre elveszett, sőt, hogy maga az alkotó sem képes szavakba önteni műve különös erejének mibenlétét, hiszen ő csak az anyag megmunkálására és a mozdulataira figyel, közben pedig nem gondol semmire - vagyis végig a találkozáskor megtörténő esemény nem nyelvi, elmondhatatlan jellegéről beszél (pont, mintha Istenről vagy a szerelemről tenné - tehetnénk hozzá). Az írások tétje tehát nem más, mint hogy a szerző meg tudja-e győzni az olvasót, le tudja-e gyűrni elemi gyanakvását, vagy sem: ez pedig a Seiobo járt odalent tizenhét elbeszélésében hol jobban, hol kevésbé sikerül.
Módszerét tekintve Krasznahorkai többnyire megfogadja Lessing 1766-os Laokoón című traktátusának ajánlatát (ahogyan azt az Északról hegy...-ben is tette), miszerint a mozdulatlan tárgyi műalkotások leírására a legcélravezetőbb e tárgyak elkészülésének mozgalmas történetébe beavatni az olvasót: ennek megfelelően hihetetlenül precíz és bizonyára emberfeletti kutatómunkát igénylő leírásokat kaphatunk rengeteg munkafolyamatról, a hinokiciprusok kivágásának speciális rítusától kezdve a noh-maszkok faragásán át a reneszánsz oltárképek fatábláinak előkészítéséig, melyekhez időnként némi rosszmájú iróniát sem nélkülöző esszébetétek is kapcsolódnak, például egy-egy festmény festője vagy az Alhambra építtetőjének személye körüli művészettörténeti viták bemutatásával. A történetek emberi szereplői pedig (már ha vannak) ezen részletező leírások között botorkálva próbálnak közelebb jutni egy-egy alkotáshoz, akár velencei, görögországi, barcelonai turistaként, akár japán, itáliai művészként vagy éppen művészsegédként.
Érdekes módon azok a novellák teljesítik a legjobban feladatukat, ahol a szövegen belül sikerül találni egy olyan ellenpontot, hibát vagy különös fordulatot, ami a novella központi tárgyát kimozdítja ugyan önmaga mérhetetlen tökéletességéből, magát a szöveget azonban kiegyensúlyozza annyira, hogy a nagy műalkotásokhoz hasonlóan önmagában és önmagáért létező, hasonlóan megfejthetetlen szépséggel és erővel tudjon hatni: például a harmadik novellában, ahol a restaurált, a kolostorból rituálisan el- és visszaszállított Buddha-szobor jelentősége akkor válik világossá és hihetővé, mikor a procedúra során végrehajtott rituálék elégtelenségéről, esetlenségéről és a közben ejtett számtalan hibáról elmélkedő szerzetes gondolatait is megismerjük, aki a bosszankodás és a szégyen helyett a belenyugvást és a boldog megelégedést választja; vagy amikor a noh-maszkot faragó mester munkájának hosszú oldalakon történő leírása után azzal a ténnyel is szembesülnünk kell, hogy valójában egy démon kelt életre gondos kezei között; vagy mikor a japán vendéglátó európai vendégének legnagyobb csodálatára megmutatja neki az éjszakai Kiotó fényeit, majd a hegyről lefelé a vendég kérdésére azt válaszolja: "nem, dehogy, én gyűlölöm ezt a várost".
Sajnos azonban vannak olyan mélypontjai is a kötetnek, ahol a tökéletesség olyan elviselhetetlen súllyal nehézkedik a szövegre, hogy az olvasóban, hacsak a szerző iránti áhítatában nem szabadult meg minden kritikai érzékétől, azonnal villogni kezd az ezoterikus humbugjelző, mint például a tizedik novella zárlatánál: "...az Alhambra nem azt a tudást kínálja, hogy nem tudunk semmit az Alhambráról, hanem maga sem tud semmit erről a nemtudásról, mert a nemtudás sincsen. Mert nem tudni valamit, bonyolult folyamat, amelynek története az igazság árnyéka alatt zajlik. Mert igazság van. Hisz van Alhambra. Ez az igazság." Ami már csak azért is végtelenül bosszantó, mivel pont ezután következik a kötet legszebb darabja, ami pont az ilyen fellengzősséget elkerülve, a lehető legegyszerűbb módon képes valóban katartikus hatást kiváltani, s egyben rövid mondataival és kurta bekezdéseivel azt is kiválóan illusztrálja, hogy az a rendkívül megterhelő, időnként a sulykolásig vitt repetitív, hosszú mondatos technika, amit a szerző az összes többiben olyan következetesen használ, talán mégsem elengedhetetlenül szükséges, konstitutív eleme a középpontba állított tárgyak és élmények leírásának: lám, lehet rövidebb, szellősebb mondatokban és bekezdésekben beszélni ugyanerről, úgy, hogy közben kevésbé a szerzőnek a tárgyról alkotott magasztos prekoncepciói, hanem maga a tárgy váljék tisztábban láthatóvá.
E prekoncepciók azonban túlságosan is sokszor nyomják agyon a novellák egyáltalán nem érdektelen történeteit, s mintha a szerző arról is elfeledkezett volna, hogy a szépséggel kapcsolatos romantikus közhelyek visszavonásai (például: "úgysincs, aki értse, úgysincs, aki nézze, [...] mert nincs értelme a fenségnek, amit hordasz, halj meg ma éjjel a fűben"), ma már ugyanolyan közhelyek, mint amelyek ellen annak idején irányultak, s ennek következtében a megcélzott mély megrendülés helyett csupán az önmagát elpusztító nyugati kultúra fölött érzett felszínes sajnálkozás kellemes, ám végső soron képmutató borzongását képesek felkelteni. Ha a könyvnek több humorérzéke volna magával szemben, ha nem csak mondaná, hanem stilisztikailag a szövegekbe is beépítené a szépség és a tökéletesség modern helyzetének ellehetetlenült, de legalábbis ellentmondásos jellegét, vagy ha fogékonyabb lenne saját, emelkedett beszédmódjának parodisztikus jellegére, s levonná ebből a szükséges következtetéseket, ez a hang talán halkabban, de mindenképpen hitelesebben és meggyőzőbben szólna.
Magvető Kiadó, 2008, 426 oldal, 3490 Ft
