valahol a brechti sanzonok, az ír kikötõi munkások blaszfém kocsmadalai, a délszláv temetési mulatós és az angolszász börleszk között egyensúlyozó dalaiban kurvák és stricik, sorozatgyilkosok és szomorú sorsú kisgyermekek adják egymásnak a kilincset, miközben az énekes a kései Tom Waits whiskeytõl gurgulázó hörgése, egy századfordulós freak-show kikiáltójának hisztérikus rikácsolása és egy kasztrált Farinelli angyali cirádái között tornáztatja a hangját. A Recenzens elõször azon tûnõdik, vajon nem egy Liverpoolból Brooklyn felé tartó gõzhajó negyedosztályú fedélzetén kellett volna-e inkább megrendezni a koncertet. Késõbb azonban, a szünet után - a Recenzens már nem emlékszik, hogy a szigorú tekintetû Martyn Jacques a végbelébe feldugott hörcsögök áldásos hatásáról énekelt-e éppen, vagy azt a mennybéli kirándulását ecsetelte, melynek során az összes szentet, sõt magát a Jóistent is sikerült lemészárolnia?, mindenesetre arra tisztán emlékszik, ahogy a dobos Adrian Huge egy játékcsecsemõvel verte a cintányérokat, úgyhogy lehet, hogy mégis egy harmadik dalról van szó - már végleg eloszlanak a kételyei, s gondtalanul nevet-sír együtt a lelkes közönséggel, melynek nemsokára arra is lehetõsége nyílik, hogy kedvenc számait kérje a rendeléseket rendíthetetlen faarccal teljesítõ együttestõl. Igen, létezik a túlhajtott iróniának egy olyan, fehér izzásig hevített fokozata, mely maga a makulátlan Pátosz, gondolta, mert másként nehezen tudta volna megmagyarázni azt a családias, mély meghatottságot, mely a koncert vége felé eluralkodott rajta. Hogy végül, a zseniálisan felépített és szcenírozott ráadássorozatot nézve, mikor Adrian Stout nagybõgõs éppen a theremint bûvölte zenésztársai némafilmes gesztusainak aláfestéseként, már nem ütközött meg a látvány és a szereplõk abszurditásán, pusztán tudomásul vette, hogy õk ilyenek, s bizonyára mindegyiknek megvan a maga története.
Trafó, 2008. szeptember 13.
*****
