Képzeljünk el egy Prousthoz hasonlóan szenvedélyes és grafomán önéletírót, aki azonban végtelenül sokrétű személyiségének ábrázolásához nem (csak) a XIX. századi francia társasági életet és az ahhoz tartozó szerelmi bonyadalmakat használja fel, hanem az egész európai kultúrát és történelmet, a görög-római kortól kezdve az ilyen-olyan zsinatokon és a rokokó bútorművesség arabeszkjein át egészen a modern tengertudományok és az atomfizika eredményeiig; aki mindezt Joyce verbális tűzijátékainak teljes birtokában és Rabelais vaskos humorával, ugyanakkor Loyolai Szent Ignác önelemző dühével, ám mozarti könnyedséggel képes tálalni; aki - a században talán utolsóként - képes egyben látni és egységes anyagként kezelni az öreg kontinensre rakódott évszázadok kulturális, politikai és lélektörténeti hordalékát; akinek írásmódja és észjárása számára sem a tér, sem az idő korlátai nem jelentenek akadályt; aki a világirodalom talán legszélesebb asszociációs és metafora-fesztávával dolgozik, mégis talán az egyik legszórakoztatóbb írástudó - s ha mindez megvan, gondoljunk (örömmel, büszkén, ujjongva) arra, hogy ez az író a miénk, hiszen egész életét Budapesten élte le, és magyarul írta meg műveit: Szentkuthy Miklósnak hívják, és épp tavaly lett volna százéves.
A születése utáni századik évben pedig, úgy tűnik, valamelyest megtört a jég, mely a magyar irodalom eme legkülönösebb és legizgalmasabb alakját eddig elzárni látszott a nagyközönségtől, s kevés, ám annál válogatottabb és fanatikusabb olvasó magánkönyvtárának legféltettebb kincsévé tette. A tavalyi Szentkuthy-centenárium számos eseménye - az idén májusig még látogatható, kiváló kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban, emléktábla-állítás, konferencia és a többi - közül azonban különös figyelmet érdemel a Széljegyzetek Casanovához jubileumi díszkiadása; már csak azért is, mert meggyőződésem, hogy a Szentkuthyt eddig csak hírből ismerő olvasó aligha követhet el nagyobb merényletet maga ellen, mint hogy a vele való ismerkedést leghíresebb és leghírhedtebb művével, az 1934-es Prae-vel kezdje. A Magvető által 2004-ben újrakiadott ifjúkori szövegmonstrum ugyanis, jóllehet valóban a modernista szövegalakítás egyik legfontosabb mérföldköve hazánk irodalmában (és európai szinten is állja a versenyt), végtelen hektikussága, a formátlanságig feszített szélsőséges intellektualizmusa miatt még a legelszántabb olvasót is képes elrettenteni az életmű további tanulmányozásától. Ezzel szemben a
második opus magnum,
a Szent Orpheus Breviáriuma, melynek terve először 1937-ben, egy velencei Tintoretto-kiállítás hatására született meg a szerzőben, sokkalta letisztultabbra, olvasmányosabbra és szórakoztatóbbra sikerült, anélkül azonban, hogy a szerző jottányit is engedett volna a rá jellemző operai nagyszabásból és művének bölcseleti igényességéből. A Széljegyzetek Casanovához ennek a befejezetlenül is több mint két és fél ezer oldalas világleltárnak az első darabja, s mint ilyen, részletjellege mellett is kiváló bevezetés nemcsak a Breviárium különös világába, de magába Szentkuthyba is.
A monumentális mű részleteit Szentkuthy eleinte magánkiadásban, nagy alakú, fekete füzetekben jelentette meg, s talán nem tévedünk nagyot, ha ezekben az önállóan is olvasható, ám egyazon cím és program jegyében egymáshoz fűzött szövegekben kortárs irodalmunk egyik legprominensebb Szentkuthy-örököse, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című óriásművének kiadását indító vékony, fehér könyvecskék előképére ismerünk. (Apró kitérő: Szentkuthy "örököseinek" listája egyébként meglehetősen rövid a magyar irodalomban. Az övéhez hasonló játékos, véresen komoly frivolitásra, radikálisan mellérendelő, ám hatalmas műveltségi anyagot mozgató írásmódra Esterházy egyes szövegei mellett leginkább Tolnai Ottó műveiben lelhetünk, és a fájdalmasan fiatalon eltávozott Simon Balázs prózai írásaiban, főleg a 2002-es Parafakönyv lapjain.) A Prae megjelenését követő, értetlen hüledezéssel és ünneplő elismeréssel vegyes botrányból éppen csak kikeveredett szerző ezekkel a szavakkal indítja útjára vállalkozását a harmincas évek vége felé: "A mű, melynek nagyobb összefüggő részletei most negyedévenként fognak megjelenni, keretes essay-sorozat. Minden fejezete élén egy-egy szent rövidebb vagy hosszabb életrajza olvasható - s egy-egy ilyen életrajzhoz csatlakoznak azok az irodalmi vagy történelmi tanulmányok, regényrészletek, elbeszélések, lírai költemények és aforizmák, melyeknek tárgya összefüggésben van a fejezet elején álló szent életének és korának kérdéseivel. [...] A mű célja: egyrészt természet és történelem valóságát mind végletesebb precízióval ábrázolni, - másrészt a szemlélődő ember minden bizonytalanságát, az érzelmek ingatagságát s a gondolatok és bölcseleti rendszerek tragikus meddőségét az európai szellem történetének változatain keresztül bemutatni. [...] Noha úgy a szent-életrajzok, mint a történelem egyéb alakjai, híres könyvei és kulturális megnyilatkozásai tulajdonképpen csak egy lírai önarckép különböző vonásai, a szerzőnek mintegy szerepei és álarcai: a mű lényegében 'vallási', mert szerelemtől politikáig mindenütt a civitas dei és civitas mundi harcán van a hangsúly."
Mi tagadás, kevés ambiciózusabb tervet ismer az irodalomtörténet; s ami az igazán döbbenetes: a szerző ehhez a korai tervhez a Szent Orpheus írásának több mint ötven éve alatt bámulatosan tartotta magát, sőt eltervezett programját szinte hiánytalanul teljesítette is. Pedig nem indult könnyen a Breviárium története, hiszen az itt tárgyalt nyitófüzetet első megjelenésekor, 1939-ben az állami cenzúra, majd a Magyar Királyi Törvényszék szinte azonnal betiltotta és elkobozta
vallásgyalázás és közszeméremsértés
címén, így önálló könyvformában soha nem kerülhetett a boltok polcaira, csak később, mikor a hetvenes években a Magvető a ma is ismert, vaskos fehér-piros kötetekben megkezdte a teljes Breviárium gyűjteményes kiadását. Az erkölcs- és vallásvédő intézmények mélyreható és körültekintő vizsgálatát jellemzi, hogy az állítólagos bűnöket a szerző rögtön az első tíz oldalon belül követte el - valószínű azonban, hogy a betiltásban sokkal nagyobb szerepet játszott az a tény, hogy a kérdéses írásmű nem más, mint a híres-hírhedt XVIII. századi kalandor és nőcsábász, Giovanni Giacomo Casanova de Seingault emlékirataihoz fűzött kommentárok gyűjteménye.
Pedig ebben az időben Casanova alakja már nem teljesen ismeretlen a magyar közönség előtt: emlékezéseinek első (persze töredékes) magyar fordítását az 1870-es évek végére datálhatjuk, 1902-ben még operettet is bemutattak róla a budapesti Népszínházban, 1911-ben Fenyő Miksa hosszú (később - persze egyházi tiltakozás mellett - könyvalakban is kiadott) esszét írt róla a Nyugatnak, s Szentkuthy széljegyzeteinek megjelenését csak egy évvel követi Márai Sándor Casanova-regénye, a Vendégjáték Bolzanóban (1940), mely magyarul három év alatt öt kiadást ért meg, és tíz éven belül számtalan európai nyelvre is lefordították. Fontos azonban megjegyezni, hogy az 1789 és 1798 között keletkezett eredeti Casanova-szöveg egészen a huszadik század hatvanas éveiig nem jelenhetett meg az eredeti, francia nyelvű változatban: egészen addig az először 1822-ben publikált, Brockhaus-féle német fordítás számított mérvadónak, s maga Szentkuthy is ezzel dolgozott kommentárjai készítése közben (innen a könyv számtalan német idézete, melyeket azért legalább a mostani, új kiadásban érdemes lett volna lefordítani). A mai olvasó Casanova ügyében a legszélesebb tájékoztatást az Atlantisz Kiadó két válogatáskötetéből kaphatja (Giacomo Casanova emlékiratai I-II., 1998, 2000), melynek első részét Szerb Antal fordította és Kovács Ilona, a második kötet fordítója és jegyzetírója igazította át az eredeti francia szöveg alapján.
Azonban egyáltalán nem szükséges avatott casanovistának lenni ahhoz, hogy Szentkuthy sziporkázóan mély értelmű széljegyzeteit élvezhessük, mert ugyan végig igyekszik tartani magát előre kijelölt témájához, Casanova személyén keresztül mégis az egész XVIII. századot teszi vizsgálata tárgyává (és lírai önarcképének alapanyagává). Műfajilag besorolhatatlan jegyzetei az irodalmi portré, a regény és/vagy novellaciklus, az esszé, az önvallomás és a tudományos szakkommentár között ingadoznak akár egyetlen oldalon belül is, miközben nemcsak tárgyszerűen, hanem a szövegek stílusának és az olvasmányélménynek köszönhetően is elénk állítják az egész korszakot, a korabeli kunst- und wunderkammerek (főúri kincs- és csecsebecse-gyűjtemények) sokféleségét és vidám összevisszaságát idézve.
Mi a szerelem? Mi az érzékiség? Mi a boldogság? Mi a XVIII. század, és mi Velence? Szentkuthy számára mind az öt kérdésre csupán egyetlen, egyértelmű válasz létezik: ez az öt dolog mind-mind egy és ugyanaz, s így együtt mind Casanova. És miközben ezt a tételét oldalról oldalra, egyre körmönfontabban és egyre meggyőzőbben újra és újra bebizonyítja, alaposan elveri a port az összes Casanováét követő századon (leginkább persze a magáén), mely mindent túlbonyolító pszichologizmusával és erkölcsi felépítményeivel ezeket egymásról leválasztotta, mondjuk a szerelmet az érzékiségről, az érzékiséget a boldogságról, és így tovább. Jegyzeteit olvasva pedig nem tudjuk nem észrevenni a kommentátort mélyen érintő nosztalgiát, melyet a mű végén egyszer Abélard szerzetes, máskor Andrew Marvell angol reneszánsz költő álarcát magára öltve, maró cinizmussal maga is leleplez: történetesen, hogy ő maga, a XX. századból az összes többi századra magát kivetítő Szent Orpheus egyszerűen túl sokat gondolkozik és túl sokat érez ahhoz, hogy valaha is Casanova, vagyis boldog és szerelmes lehessen; tragédiája azonban nem csak személyes kudarc: osztozunk benne mindannyian, s végül ez a keserű tapasztalat lesz az, ami visszamenőleg is komor és sötét fénybe vonja az egész könyv csillogóan játékos, felszabadult szellem- és művelődéstörténeti karneválját.
Csak remélni tudjuk, hogy a Széljegyzetek gyönyörű újrakiadása, mely egyben visszatérés a Breviárium Szentkuthy által eredetileg megálmodott formátumához, nem bizonyul egyszeri, jubileumi főhajtásnak a Magvető Kiadó részéről, hanem egy grandiózus vállalkozás kezdete, melynek keretében a Szent Orpheusz Breviáriumának többi kötete is hasonlóan szép formában kerülhet újra a nagyközönség elé, biztosítva ezzel, hogy ne csak a válogatott kevesek, hanem a széles olvasórétegek szemében is elfoglalhassa Szentkuthy az őt megillető, igencsak előkelő helyet a magyar irodalom népes panteonjában.
Magvető, 2008, 126 oldal, 2690 Ft
