Haladóknak - Három kötet Velencéről

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2008.01.17 00:00

Zene

"Itt el nem hangozhat semmi (beleértve ezt az állítást), ami már korábban is el ne hangzott volna" - írja Mary McCarthy 1956-ban megjelent könyvében, és bizony igaza van. Kevés olyan város van még a világon, melynek kapcsán annyi tinta folyt volna el írók, költők, történetírók és tudósok keze nyomán, mint amennyit az Adriai-tenger északi csücskében emelt városról papírra vetettek az évszázadok.

"Itt el nem hangozhat semmi (beleértve ezt az állítást), ami már korábban is el ne hangzott volna" - írja Mary McCarthy 1956-ban megjelent könyvében, és bizony igaza van. Kevés olyan város van még a világon, melynek kapcsán annyi tinta folyt volna el írók, költők, történetírók és tudósok keze nyomán, mint amennyit az Adriai-tenger északi csücskében emelt városról papírra vetettek az évszázadok. Hogy McCarthy zárójeles kijelentése szintén helytálló, azt mi sem illusztrálja jobban, mint Pietro Casola milánói kanonok mondata, melyet csaknem azonos tartalommal, több mint négyszázötven évvel az amerikai írónő előtt jegyzett le 1494-es velencei utazásakor: "Velencéről annyi mindent mondtak és írtak az idők során, hogy úgy tűnik, semmi nem maradt már, amit elmondhatnék".

Nem áll másként a dolog Magyarországon sem: Velence-irodalmunk, mint minden tisztességesen romantikus nemzeté, számottevő - elég, ha Szerb Antal Velence-írásaira, Szentkuthy Casanova- és Monteverdi-kommentárjaira, Márai Casanova-regényére vagy éppenséggel Bánki Éva nemrég megjelent és szinte azonnal méltatlanul elfeledett Aranyhímzés (Magvető, 2005) című regényére gondolunk, mely a velencei származású Szent Gellért legendájának ered a nyomába; a Velencéről szóló szakirodalom terén azonban már súlyos hiányosságaink vannak.

Bárándy Gergely gyakorló jogászként és politikusként pontosan ezek kiküszöbölésére törekszik, mikor a politika- és jogtörténet szemszögéből vizsgálja Velence titkát és nagyságának, gazdagságának eredetét; s vállalkozásában alig akadályozza a fent idézett Casola-McCarthy-féle megelőzöttségélmény, hiszen ebből a szempontból magyar nyelven még nem írtak összefoglaló munkát Velencéről. Jóval szárazabb és józanabb dolog ez, mint a Canal Grande víztükrén visszatükröződő reneszánsz palotákról áradozni a mediterrán naplementében; mégis elengedhetetlen, ha valóban kíváncsiak vagyunk arra, mi zajlott évszázadokon keresztül a manapság múzeumokat és csecsebecseboltokat rejtő homlokzatok mögött, s egyáltalán, mi tette lehetővé, hogy ezek a paloták megépüljenek és még ma is álljanak.

Meglepő modernitás

Ami az olvasáskor rögtön szembetűnik, az a velencei állam és politika meglepő modernitása a középkor hajnalától kezdve. Miközben Európa többi része még nyakig benne áll a termőföldön és a mezőgazdaságon alapuló feudalizmusban a saját területükön belül korlátlan hatalmú nagy- és kiskirályok uralma alatt, s koronás fői a római pápa dörgedelmeitől remegnek, Velence már kora alapításától kezdve kereskedelem és kézművesség útján jut hatalmas vagyonokhoz, és a pápai tekintéllyel legfeljebb politikai szempontból számol. A kezdeti monarchikus évek után meglehetősen hamar kialakít egy olyan, arisztokratikus demokráciát, mely egy rövid időszak erejéig gyakorlatilag megvalósítja a hatalommegosztás elvét is, mintegy négyszáz évvel azelőtt, hogy Montesquieu papírra vetette volna azt. De e rövid időszak után, még a rettegett és szinte minden területen korlátozás nélküli jogkörökkel rendelkező Tízek Tanácsa megalapítását követően sem alakul ki soha olyan központosított hatalom, ami egyetlen ember kezébe adná az állam irányítását. A különböző dózsék dinasztiaalapítási törekvései éppúgy megtörnek az arisztokrata közösség ellenállásán vagy egy-egy öntudatos velencei besúgónak köszönhetően, mint a nép hatalmának visszaállítását célzó politikai mozgalmak: valószínűleg a velencei államszerkezet bonyolult és szinte átláthatatlan rendszerének, a fékek és ellensúlyok, egymást ellenőrző és korlátozó hivatalok hálózatának köszönhető az a példátlan stabilitás, ami Napóleon 1797-es bevonulásáig megtartotta Szent Márk köztársaságát.

A Velence fénykora (Scolar Kiadó, 1999, 212 oldal, 2980 Ft) ennek a bonyolult rendszernek a kialakulását vizsgálja a város alapításától egészen Velence világhatalmi státusának megszilárdulásáig. A gyönyörűen illusztrált, könnyen kézbe vehető s albumnak sem utolsó könyvet lapozgatva, végigtekintve Velence történelmén az ember óhatatlanul fantasztikus spekulációkra is ragadtatja magát: vajon mi lett volna, ha a tizenharmadik század elején, miután a negyedik keresztes hadjárat keretében sikeresen bevették Konstantinápolyt az európai nagyhatalmak egyesített seregei, a Velencei Köztársaság valóban átteszi a székhelyét Bizáncba, egész népével és vagyonával együtt áttelepülve az Aranyszarv-öböl mellé? Pedig csak két szavazaton múlott, hogy nem így történtÉ Vagy mi lett volna, ha a mi Nagy Lajos királyunk 1379-ben, a chioggiai háború félidejében egy kicsivel mérsékli a velenceiek iránt táplált olthatatlan gyűlöletét, és elfogadja a velenceiek békefeltételeit, akik szorongatott helyzetükben készséggel elismerték volna őt hűbéruruknak? Vagy ha Lajos király utódját, Luxemburgi Zsigmondot végül sikerül a velenceieknek megöletni a Priolis András nevű bérgyilkossal, akinek megbízatásáról pontos és részletes jegyzőkönyvet olvashatunk az állami titkosszolgálatként működő Inquisitióról szóló fejezetben?

A Velence fénykorában felvázolt államszerkezet szolgált hátteréül a negyedik keresztes hadjáratban (1202-1204) való velencei részvételnek is, melyet A tenger keresztes lovagjai (Scolar Kiadó, Budapest, 2004, 285 oldal, 2980 Ft) taglal részletesebben. E háború után Velence olyan gyarmatbirodalomra tett szert, mely egybefüggő sávként biztosította a velencei hegemóniát az Adria északi csücskétől egészen Kis-Ázsiáig, s ez nemcsak a kereskedelem, hanem a Szentföldön alapított keresztény királyságokba induló nagyszámú zarándok szállítása szempontjából is fontos volt. Tulajdonképpen a szentföldi zarándoklatok idejét tekinthetjük a velencei turizmus őskorának, hiszen a Nyugat-Európából induló zarándokok általában velencei hajókon tették meg a keletre vezető viszontagságos utat, a gályák indulása előtt azonban sokszor hetekig, hónapokig vesztegeltek a tenger fölé emelt fővárosban. Ezt az időt pedig általában a városnézésre és a negyedik hadjárat után hihetetlen mennyiségben Velencébe áramló ereklyék és kincsek megtekintésére fordították. Hamar kialakult az átutazó közönség kiszolgálására szakosodott intézmények egész sora, az államilag ellenőrzött idegenvezetőktől kezdve a hivatalosan szabályozott vendégfogadókon át a szerencsejátékig és a prostitúcióig - vagyis mindaz, ami a köztársaság bukása után (de már valamelyest az előtt is) Velence kizárólagos bevételi forrását adja a mai napig, immár nem a Szentföldre való utazás átmeneti állomásaként, hanem önálló zarándok- és szórakozóhelyként. Az, ami ma Velence fő látványosságait és hihetetlen műkincsgazdagságát adja, nagyrészt ennek a keresztes háborúnak az eredményeként, Konstantinápoly kifosztása során került a városba: a Szent Márk homlokzatát díszítő bronzlovak éppúgy, mint a szárnyas oroszlánt és a korábbi védőszent, Szent Teodorik szobrát hordozó hatalmas márványoszlopok vagy a bazilika kincstárát megtöltő ereklyék és aranykincsek.

Bárándy könyve sok olyan történelmi előítéletet is igyekszik eloszlatni, melyek a negyedik keresztes háborút - mely eredeti célja, a Szentföld meghódítása helyett végül Konstantinápoly ostromába torkollott - pusztán a nyereségvágy és az ördögi velencei cselszövések szégyenletes történeteként írja le. Pedig a bizánci ostromot - ahogyan azt megelőzően Zára keresztesek által való elfoglalását is - olyan stratégiai, politikai és gazdasági szükségszerűségek indokolták, melyek ismeretében az olvasó már jóval nehezebben tud egyértelmű mérleget vonni az események erkölcsi vonatkozásaiban - ha érdemes egyáltalán vállalkozni arra, hogy etikai szempontokat vegyünk figyelembe egy olyan kor történetét olvasva, amikor a szakszerű mészárlás és a szabad rablás teljesen magától értetődő része volt a nagypolitikának.

Ugyanakkor a velencei gyarmatbirodalom kialakulása és fénykora nem csak ezért kulcsfontosságú. A Velencébe érkező mai utazó hajlamos arra, hogy Szent Márk köztársaságáról egyedül a szeme elé táruló történelmi belváros és az azt körülvevő néhány apró sziget alapján próbáljon meg képet alkotni - ahogyan azt a hibát is gyakran elköveti, hogy a köztársaság egykori székhelyének városszerkezetét a sétái során bejárt utcák és sikátorok alapján próbálja meg felfogni. Az eredmény mindkét esetben hibás lesz, és e hibás eredmény alapján Velence valóban egy hihetetlen és átláthatatlan labirintus és kincsesdoboz benyomását kelti. Ahhoz, hogy mindkettő megértéséhez közelebb kerüljünk, el kell hagyni megszokott szárazföldi gondolkodásunkat, és magunkévá tenni a velenceiek világképét, akik - William Cliff, a kiváló kortárs belga költő szavaival élve - "a bölcsőből a föld helyett a vízre / léptek és járás helyett tanultak meg evezni".

Azokat a szűk járatokat és utcácskákat ugyanis, melyeken manapság turisták milliói hiába próbálnak eligazodni, egyáltalán nem gyalogosforgalomra tervezték: egészen a tizennyolcadik századig itt csak koldusok és kurvák fordultak meg igen jelentős számban, valamint ide dobták a villákban összegyűlt szemét nagy részét. A város egész közlekedése azonban a házak között húzódó lagúnák és csatornák rendszerére épült, mely jóval átláthatóbb és világosabb képet mutat a maga hatalmas főutcájával, a Canal Grandéval, mellékutcáival és öbleivel. Ugyanígy, gondolatban a szárazföldet a tengerrel felcserélve válik érthetővé az is, miért csak a part menti keskeny sávok és szigetek, kikötővárosok megszerzése és megtartása volt mindvégig fontos a Köztársaságnak: ezek biztosították ugyanis az Adriai-tenger és a levantei útvonalak fölötti teljhatalmukat - így a velenceiek esetében a birodalom kiterjedését a szárazföldi államokkal pont ellentétesen, az általuk ellenőrzött tengerfelület szerint érdemes megítélni. S ha így nézzük a dolgot, ez a birodalom valóban óriási, s a belőle kitermelhető haszon is eléggé hatalmas ahhoz, hogy ne tűnjön olyan hihetetlennek a köztársaság székhelyén felhalmozott gazdagság és a műkincsek sokasága sem.

E gazdagságot persze nem egyedül vívták ki maguknak a velenceiek, hiszen fő profiljuk mindig a kereskedelem, a szállítás és a diplomácia volt. Ezért Bárándy a negyedik keresztes hadjáratban való velencei részvételről szólva nem csak a negyedik hadjáratot mutatja be szélesebb összefüggésben: részletesen elemzi a velenceiekkel együtt harcoló többi állam érdekeit, helyzetét és pozícióit, s magáról az egész keresztes mozgalomról is átfogó képet rajzol a mozgalom kezdeteitől és az első közel-keleti frank államok megalapításától kezdve egészen a meghódított Bizánc helyén megalakuló Latin Császárság tündökléséig és bukásáig, valamint a keleti keresztény államok hanyatlásáig. A hadjárat után sok minden változott Velencében: az 1330-as években megalakult a Tízek Tanácsa (eredetileg egy államellenes összeesküvés kivizsgálására), s nem sokkal később annak kebelén a Status Inquisitio. Egyvalami azonban nem változott: ellenséges katona se azelőtt, se ez után nem tette a lábát Velence városán belülre, egészen Napóleonig.

Egy magyar Velencében

Bárándy Gergely harmadik könyve, melyet már nem szerzőként, hanem közreadóként és kommentátorként jegyez, a Napóleon előtti utolsó pillanatok Velencéjének állít emléket. Tót-Váradi Kászonyi András, egy magyar "állami középvezető" ugyanis mintegy másfél-két évvel a Velencei Köztársaság 1797-es bukása előtt látogatta meg a lagúnák városát, majd élményeit Magyarországból tett velencei utazás (Scolar Kiadó, 2007, 274 oldal, 2495 Ft) címen adta közre Pozsonyban és Pesten. Tulajdonképpen ez tekinthető az első magyar nyelvű velencei útikönyvnek, hiszen korábban csak Kiss István szerzetes írt részletesen erről a városról Jeruzsálemi utazás című útleírásának részeként.

Kászonyi tehát még éppen abban az időben látogatta meg az öregedő köztársaságot, amikor még nem változott át teljesen művészeti és turisztikai skanzenné, hanem egy működő és nagy múltú állam központja volt. Kászonyi nem író és nem esztéta, ezért hiába keressük könyvében a XIII. századtól kezdve kötelezőnek számító áradozásokat a város szépségéről. Érdeklődésére nagyon is jellemző, hogy könyvének borítójára - melyet, ahogyan a könyvecske teljes szövegét is, fakszimile formában is megcsodálhatunk a remek kiállítású kötetben - nem a Szent Márk-bazilikát vagy más művészeti látványosságot helyezett, hanem a velencei "fegyver-ház", vagyis erőd és hajógyár, az Arsenale kapujáról készített metszetet. Szóra sem méltatja például az első benyomás, a Velencébe való megérkezés élményét, ami pedig, a ködből vagy a tengeri napsütés vakító sugarai közül kibontakozó házaival, palotáival és tornyaival talán önmagában annyi verset és elragadtatott bekezdést ihletett a világirodalomban, mint a város összes többi csodája együttvéve. De talán azért sem szentelt nagyobb figyelmet ennek az eseménynek, mert az érkezés idején valószínűleg éppen azt a tengeri vihart próbálta meg kiheverni, amit a megelőző lapokon rendkívül érzékletesen ír le, s amely vihar egyébként eltántorította attól is, hogy további tengeri utazásokra vállalkozzon.

Kászonyi viszonylagos esztétikai érzéketlensége és száraz stílusa - hosszú oldalakat szentel a köztársaság költségvetésének vagy annak, hogy leírja az állami hivatalok működését (többnyire hibásan, s tévedéseit Bárándy nem győzi korrigálni a jegyzetekben) - ellenére azonban rengeteget megtudhatunk a korabeli köztársaság szokásairól, például a dózsék beiktatásáról és temetési szertartásáról vagy az akkori higiéniai viszonyokról, melyek kapcsán egy évtizeddel korábban már Goethének is volt egy-két keresetlen szava. Bárándy helyesen jegyzi meg előszavában, hogy a kötet szerzője "ideális rangban" volt egy ehhez hasonló könyv megírásához, hiszen előkelő állásának köszönhetően bejuthatott a dózsepalotába, sőt, felmehetett az Arsenaléban őrzött dózsei díszgálya, a Bucintoro fedélzetére is, viszont nem volt túlságosan magas beosztású ahhoz, hogy kizárólag az állami arisztokrácia köreiben forgolódjon. Irodalomelmélészek egészen hasonlóan írják le egy történelmi regény ideális főhősét: se nem túl előkelő, se nem túl alacsony származású mellékszereplője volt Kászonyi András is a kornak, amelyben élt, s amelynek nemcsak a működésébe, hanem nyelvébe is bepillantást nyerhet az olvasó a még éppen probléma nélkül megérthető, de rendkívül tekervényes és zamatos XVIII. századi szöveget ízlelgetve.

Kászonyi útikönyvét, melyet saját élményei mellett valószínűleg a korabeli idegen nyelvű forrásokból egészített ki, nemcsak egy idegen és letűnt világ itt-ott felbukkanó mindennapi részletei teszik érdekessé, hanem a mindezek ellenére folyamatosan jelen lévő ismerősség is: hiszen azok az épületek, melyeket Kászonyi látott a köztársaság végnapjaiban, a napóleoni átalakításokat és építkezéseket leszámítva nagyjából változatlanul megtalálhatóak a mai Velencében, ezért a Magyarországból tett velencei utazás akár ma is használható útikönyvként. Hiszen Napóleon néhány szimbolikus és praktikus intézkedésen túl - mint a dózsei díszgálya, a Bucintoro felgyújtása, a velencei nemesek neveit tartalmazó Aranykönyv elégetése vagy a város északkeleti csücskében lévő Gettót lezáró hídkapu ledöntése, valamint a temetkezés áthelyeztetése a San Michele-szigetre - legfőképpen egy hatalmas báltermet építtetett a Szent Márk tér épületeihez (a San Geminiano-templom lerombolásával), ami jól mutatja Velence további sorsát: hiszen azóta is, ma is leginkább hatalmas bálteremként és múzeumként funkcionál immár az egész város.

Neked ajánljuk