A szabadság lélegzete

Esterházy Péter: Semmi művészet

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2008. április 24.

Könyv

Élő klasszikussá avatott írók számára nem létezik nagyobb veszély, mint a saját klasszicitásuk; kései műveik tétje, kérdése pedig egyre inkább az lesz, sikerül-e önmagukhoz képest megújulniuk. Az utóbbi években Kertésznek ez nem sikerült, Nádas egyesek szerint darabjaira robbantotta, mások szerint a semmiből építette újra önmagát; Esterházy az utóbbihoz képest finomabb elmozdulásokkal dolgozik, új könyvében mégis sikerül a saját árnyékát átugrania - méghozzá parádésan.

Aminek, valljuk be, igencsak ideje volt, hiszen a hűséges Esterházy-olvasó joggal volt csalódott, mikor a regényírói életmű a Harmonia caelestis és a Javított kiadás nagyszabású munkái után az Utazás a tizenhatos mélyére című, százötven oldalra hizlalt tárcában látszott folytatódni. Szerencsére az új könyv többek között ez utóbbi kötetecskét is a helyére teszi, mint a Semmi művészet előszövegét, vázlatgyűjteményét, hiszen számtalan téma és motívum (a futball mint világkép-pótlék, kis kelet-európai focitörténelem, plusz a fociőrült nőalakok a lesszabályt értő lichtensteini nagynénitől az elbeszélőt Németországban kalauzoló lektornőn át Mari, a pályagondnokné emlékezetes alakjáig), mely ott csupán a személyes mániák kiteregetésének tűnt, az új könyvben nyeri el végül művészileg érvényes formáját és funkcióját.

Azonban ennél sokkal fontosabb a Semmi művészet viszonya egy másik, sokkal régebbi Esterházy-műhöz, A szív segédigéi (1985) című regényhez, szépirodalmi gyászmunkanaplóhoz, melyet a szerző anyjának halála inspirált. Most, huszonhárom évvel az említett alap-mű megjelenése után Esterházy voltaképpen ellentétes munkát végez, mint annak idején a Javított kiadással a Harmonián: ott az életrajzi tények (apja és saját életének tényei), a "realizmus" csapdájába esett szerző próbálta "korrigálni", valamiképpen visszaírni a valóságba a nagyregényben mitikus magasságokba fikcionalizált apafigurát, mintha posztmodern ide, szerzőhalál oda, a kettőnek (Esterházy Mátyásnak és a Harmonia "édesapám"-jainak) mégis volna valami köze egymáshoz, aminek tisztázásán végső soron az író hitelessége és tisztessége múlna - a Semmi művészet lapjain pedig épp ezt a "mintha mégis"-t mondja fel és "korrigálja", hihetetlen nagyvonalúsággal és eleganciával, amennyiben itt az életrajzi tragédia valós fájdalmában fogant Segédigékben meghalt és eltemetett anyát írja vissza az életbe. Kitalál, megír egy alternatív családtörténetet, például kitelepítés nélkül, például egy korán elhunyt apafigurával, és főként egy kilencven évet megért, történetesen (s micsoda történetek ezek!) futballőrült anyával, miközben végig úgy csinál, mintha e bámulatos hitelességgel megírt történetben az elbeszélő mégis ő, Esterházy Péter volna, esterházypéterségét alátámasztó folyamatos önreflexiókkal, utalásokkal és kommentárokkal korábban megjelent műveire vonatkozóan (hogyan fogadta a család, mikor az anya "kitalált" halálából regényt írt, s az sikeres lett stb.).

Ezt persze nem tehetné meg, ha nem lenne az az utóbbi harminc évben felépített Esterházy-alak, mely az életmű kezdetétől működő önmitizáció eredményeként áll előttünk, valahol félúton élet és irodalom között. Ám ez az alak a Semmi művészetben teljesen más fénytörésben látszik. Látszólag szabadabban beszél, elhíresült átvételeinél és önidézeteinél kiteszi a hivatkozásokat, műhelytitkokat fed fel az életműből (kiről, hogyan mintázta meg korábbi szereplőit stb.) - más átvételeknél azonban mélyen hallgat (lásd a jelöletlen Borbély Szilárd-idézetet, s kissé lejjebb a Thomas Mann-parafrázist a 177. oldalon), s ez az elhallgatás fedi fel csak igazán, mennyire más szerepe van itt az Esterházytól megszokott önreflexióknak, mint korábban. Ezúttal ugyanis ezek egyes-egyedül azt a célt szolgálják, hogy a regény fiktív elbeszélőjét, akinek még él az anyja, belehorgonyozzák abba az életrajzi figurába, akiről tudjuk, hogy "valójában" 1980-ban elvesztette az édesanyját.

Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy ebben a művében Esterházy a saját modorosságainak átfunkcionálásával tornássza át magát egy új, ismeretlen nézőpontba. Hiszen eddig úgy tűnt: a korábbi esterházyádák esetében, jóllehet jócskán jutott bennük hely a konfabulációnak, a történetek "kiszínezése" mégis valahol egy valós önéletrajziság szolgálatában állt, az Esterházy család és jelenség minél érzékletesebb elénk állítása érdekében. Most azonban megfordul a helyzet: a Semmi művészet esetében az önéletrajziság (s itt már elsősorban Esterházy Péter mint író életrajza, életműve) áll mindenestül a fiktív anyatörténet illúziójának szolgálatában. Mintha a szerző, túl a saját grammatikai teréért vívott forradalmi-poétikai küzdelmein, melyek életműve első felét jellemezték, s letudva azt a belső kötelezettséget is, hogy megírja családja történetének örömteli és kevésbé örömteli történeteit, egyszerre visszatalálna a fikció megváltó és lelkesítő szabadságához, pontosabban ahhoz a felismeréshez, hogy ez a szabadság saját magára, akár saját életére is vonatkozik; hogy ebben a végtelenül szabad térben akár az anya halálának botrányos ténye is fölülírható. Feltéve, ha jól van megírva.

Márpedig a Semmi művészet szövevényes történeteinek hősei remekül vannak megírva, s a korábbi életmű ismerete nélkül is élő, megrendítő sorsú és szerethető figurák, újfent bizonyítva, hogy Esterházy tehetsége nem merül ki a poétikai eljárások furmányos alkalmazásaiban és a posztmodern szövegjátékokban, hanem képes arra is, hogy ezek segítségével az emberi lélek ismeretlen zugaiba is bevilágítson, valahová oda, ahol az olyan közhelyes és titokzatos dolgok fészkelnek, mint a gólöröm, az anya-fiú viszonyok, a drukkolás metafizikája, a reménytelen szerelem vagy épp az irodalom szabadsága a tények zsarnokságával szemben.

Magvető, 2008, 224 oldal, 2990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.